EX PANNONIA 5-6-7, Subotica 2003.

http://suarhiv.co.rs/downloads/expannonia/Ex_pannonia_567.pdf

Ex_pannonia_567-2Ex_pannonia_567-6Ex_pannonia_567-18Ex_pannonia_567-26Ex_pannonia_567-56Ex_pannonia_567-61

 

ISTORIJAT SLUŽBE ZA PATOLOGIJU U SUBOTICI (1743-1961)

Emil Libman i Karolj Novak

Istorija beleži da je Alkmeon iz Krotona u staroj Grčkoj prvi lekar koji je u VI veku pre Hrista, u cilju anatomskih proučavanja čovečijeg tela, vr{io seciranje ljudskih le{eva i da su grčki lekari Herofil i Erazistrat u IV veku pre Hrista u čuvenoj medicinskoj {koli u Aleksandriji iz istog razloga secirali tela umrlih ljudi i uginulih `ivotinja.(1)

Pojavom Galena (Galenus, 129-199) stvorena je nova medicinsko-filozofska {kola koja se temeljila na medicini Hipokrata (Hippocrates, 460-377) i pozitivnim dostignu}ima drugih medicinskih {kola tog vremena. Svoja anatomska saznanja sticao je Galen seciranjem tela umrlih životinja jer je u Rimu, gde je živeo, bilo zabranjeno koristiti ljudske leševe u tu svrhu.(2)

Dugo vremena potom, i pored napretka medicine, naročito arapske (Razes, 85o-923; Avicena, 980-1037), ne vrše se autopsije ljudskih tela zbog zabrane od strane crkvenih vlasti. Neke informacije o obliku kostiju, mi{i}a i unutra{njih organa tela dobijale su se {ematskim crte`ima nakon disekcije životinja odnosno ve} u vodi raspadnutih tela ljudi.(3) Tek u XII-XIII veku u medicinskoj školi osnovanoj u IX-X veku u Salernu, gradiću kraj Napulja, koja se smatra prvim medicinskim fakultetom u Evropi, počela su predavanja iz anatomije uz seciranje ljudskih leševa.(4)

Pristalice Galenove medicine, me|utim, i dalje se dre svojih saznanja iako su pogre{na i suprotna nalazima pri obdukciji ljudskih tela. Bitan napredak u poznavanju anatomije su dela Vesala (Vesalius Andreas, 1514-1564) " O ustrojstvu ljudskog tela" (<em>De humani corporis fabrica</em>), Harveja (Harvey William, 1578-1657) o protoku krvi, Glisona (Glisson Francis, 1597-1677) o strukturi jetre, Vilisa (Willis Thomas, 1621-1675) o gra|i modanog tkiva, Malpigia (Malpighi Marcello, 1628-1694) o mikroskopskoj anatomiji kao i radovi mnogih drugih naučnika. Morganji (Morgagni Battista Giovanni, 1682-1771) opisuje 1751. godine u svom radu “O sedi{tu i uzrocima bolesti” (De sedibus et causis morborum per anatomen) patolo{ke promene na pojedinim organima kod različitih bolesti i poku{ava povezati simptome bolesti s promenama na obolelom organu. Zbog ovih svojih razmatranja smatra se Morganji osnivačem patolo{ke anatomije. Fransoa Bi{a (Bichat Xavier Franµois, 1771-1802) nastoji da objasni patolo{ke procese kod nastanka bolesti promenama na pojedinim vrstama tkiva u obolelom organu čime daje temelje patolo{koj histologiji dok Antoan de Hen (Haen Antoine de, 1704-1776) dobija mesto u medicinskoj istoriji uvo|enjem obdukcije u klinička istra`ivanja.(1,5,6)

Razvoj patologije je traio i odgovaraju}u slubu. Ista je me|utim, bila ograničena na ve}e medicinske centre. A u Austriji ” Normativ u zdravstvenoj organizaciji” (Normativum Generale in re Sanitatis) sačinjen 1770. godine od poznatog lekara XVIII veka, organizatora javnog zdravstva i osnivača tzv. “Bečke medicinske {kole” – Gerharda van Svitena (Swieten Gerhard van, 1700-1772), izme|u ostalog kae da obdukciju mogu vr{iti samo diplomirani lekari i hirurzi. (7) Trai se, tako|e, da smrt bolesnika konstatuje i da o tome izda pismenu potvrdu fizikus ili hirurg, naročito u slučajevima ubistva, samoubistva, trovanja i drugih nasilnih smrti, a u vezi Naredbe Namesničkog ve}a Ma|arske iz 1756. odnosno 1779. godine, kako bi sve{tenik mogao da sahrani umrle.(8)

Na području Ma|arske je, me|utim, sredinom XVIII veka bio mali broj diplomiranog medicinskog kadra, pojedine `upanije nisu imale čak ni jednog fizikusa ili hirurga, pa se obdukcije nisu vr{ile ili veoma retko. A i javnost je bila protiv obdukcije jer je vladalo mi{jenje da čovečije telo, bar posle smrti ne treba dirati.(8)

Ose}ala se, dakle, potreba za ve}im brojem fizikusa i hirurga na ovim područjima, a to je zahtevalo otvaranje jo{ jednog Medicinskog fakulteta pored postoje}ih u Pragu (1348) i Beču (1365). Van Sviten kao kliničar i profesor anatomije, fiziologije i patologije pokre}e inicijativu za osnivanje Medicinskog fakulteta na teritoriji Ma|arske. Uz odobrenje carice Marije Terezije (MÄria TherÅsia, 1717-1780) otvara se 1769. godine Medicinski fakultet u Trnavi (Nagyszombat) gde su od ranije postojali teolo{ki, filozofski (1635) i pravni (1667) fakulteti. Zbog boljih uslova rada Medicinski fakultet je 1777. preme{ten u Budim odnosno 1784. godine u Pe{tu.(9)

Sve su ove okolnosti uticale da se zakonske odredbe i naredbe o obdukciji i davanju izve{taja o nasilnoj i uop{te o uzroku smrti mogu primenjivati na teritoriji Ma|arske tek početkom XIX veka. Do tog vremena se tolerisao nalaz ranara-berbera i bez autopsije, a sahrane su obavljene bez posmrtnica.(8)

Kada je sredinom XVIII veka (1743) od Vojnog {anca (Locus Militaris) Subotica postala Privilegovana kraljevska komorska varo{ po imenu Sent Marija (Privilegiatum Oppidum Cameralis Szent MÄria), javljaju se i rade u njoj 1746. godine ranari-berberi(10) a 1766. i ne{kolovane babice(11), kao prvi zdravstveni radnici.

Ranari-berberi, koji se vode u spisku popisa stanovni{tva u rubrici “hirurg-sebÅsz”(10) ukazivali su pomo} ranjenima i obolelima od tzv. “spoljnih (hirur{kih) bolesti” (va|enje zuba, davanje klistira, name{tanje i{ča{enih zglobova, pu{tanje krvi pijavicama i sl.), konstatovali su smrt umrlih i po potrebi davali nalaze kod te`ih odnosno smrtonosnih telesnih povreda, na zahtev vlasti.(12)

Tako imamo dokument da je 1757. godine ranar-berber Toma Sauer (Szauer ThomÄs, ?-1776) dao nalaz o smrtonosnim povredama koje je Nenad Nadi{i} (NÄdischich NenÄd) zadobio septembra 1756. od udaraca toljagom u tuči sa svojim bratom: postoji ozleda na levoj strani glave oko “dva prsta od čela”; ona je jednostavna, duga oko jedan mali prst i dubine sve do kosti lobanje. Druga ozleda je, tako|e, na levoj strani glave iza levog uva na vratu izme|u velikog i malog mozga, {iroka “oko dva utisnuta prsta”. Modano stablo je ledirano i prekinut je kontakt malog mozga sa kičmenom modinom. “Ove rane su”- ka`e Toma Sauer – “apsolutno letalne, {to ja, zbog istine, dokazujem svojim potpisom. Ovo delo se dogodilo 29. septembra 1756. godine”.

Ovaj dokumenat je sačinjen u Sent Mariji 6. marta 1757.

Toma Sauer, hirurg s.r.

Data izjava hirurga izneta pred nama je usvojena i potvr|ena.

U Sent Mariji, 6. marta 1757.

Hieronim Vukovi}

(Vukovits Hieronymus), senator

Petar Josi}

(Josich Petrus), sudski bele`nik(13)

 

Tu je i zajedničko mi{ljenje ranara-berber Tome Sauera i ranara-berbera Stefana Lenarda (LenÄrd Stephanus) iz 1763. godine o uzroku smrti [imona Penči}a (Pencsich Simon) ranjenog na jednoj svadbi: smrt je nastupila usled iskrvarenja iz povre|ene arterije nakon uboda noem u predelu leve nadkolenica. Optueni Jovan Srimetski, pravoslavni sve{tenik se brani: u elji da spasi mladi}a od napada psa bacio je no i tom prilikom umesto psa pogodio je umrlog.(14)

Ranar-berber Stefan Lenard daje 23. januara 1764. godine opis mrtvog tela Franje Matule (Matula Franciscus) na|eno ispred ku}e Matije Tumbas Laketi}a u kojoj se odravala svadba: telo je bilo ukočeno, golo, lealo je potrbu{ke u blatu, nisu na|ene nikakve rane niti tragovi modrica po telu, samo je bilo mnogo krvi u nosu. Pri pregledu su bili prisutni senatori Sagmajster (Szaghmajster) i Kopunovi} (Kopunovity).(15)

Imamo izve{taj Tome Rudi}a (Rudics ThomÄs), gradskog sudije, Nikole Sagmajstera (Szaghmajster Nicolaus), senatora i Petra Josi}a, senatora i sudskog bele`nika posle uvi|aja nad mrtvim telom Bonaventure Matkovi}a (Matkovics Bonaventura) sa nalazom ranar-berbera Tome Sauera iz 1766. godine: smrt je nastupila usled krvarenja iz srca koje je o{te}eno ubodom sablje pored kičme. Postoje i povrede lica, naročito oko očiju. Izvr{ioc ovog dela je ^upu{ (Csupus), kaplar mesne konjičke regimente.(16)

Na|en je jo{ jedan dokument iz 1766. godine u kojem Magistrat grada trai da ranar-berber Stefan Lenard pregleda telo pokojnog Jeronima Omerovačkog (OmerovÄcsky Hieronymus). Pregledom je ustanovljeno da postoji rana u okcipitalnom predelu u druga na desnom temporalnom području. Ove rane su izazvale smrt - kae ranar-berber. Osim ovih rana postoji sa leve strane trbuha potkono krvarenje kao posledica udarca noge u čizmi. Uz potpis ranara nalaze se i potpisi senatora Grge Krianovi}a (KrisÄnovics Gregorius) i Ivana Mačkovi}a (MÄcskovics Joannes).(17)

Ranari-berberi su, dakle, imali ulogu mrtvozorca i ulogu sudskog ve{taka pa čak i u slučaju silovanja, pobačaja i čedomorstva kada su na zahtev Prizivnog krivičnog ve}a Magistrata, isto kao i ne{kolovane babice, vr{ili preglede i pisali nalaze u cilju pokretanja sudskog postupka protiv okrivljenog.

U dokumentu od 13. jula 1749. godine čitamo, da je ranar-berber Stefan Lenard pregledao maloletnu Magdalenu (Mandu) koju je silovao Ivan Mali (MÄli Joannes), star 18 godina, sluga njenog oca Josipa Mamu`i}a (MÄmusics JÆzsef). Po{to je utvr|ena defloracija počinitelj dela je osu|en na smrt odsecanjem glave mačem.(18)

Dana 13. novembra 1766. godine “časne ene" (<em>Honestae Matronae</em>) Helena Kovačevi} (KovÄcsevics Helena), Anastazija Neorči} ( Neorcsics Anastasia) i Katarina Bajnoci-Matanka (BÄjnoczy alias Matanka Catharin) pregledale su 13-togodi{nju }erku ovda{njeg ratara Konstantina Bobesa koju je navodno silovao Laurentije Beneti} (Benetich Laurentio). Pregledom su ustanovile da je vagina intaktna, da nema povrede, ali je okolina njena poprskana mu{kim semenom. Nalaz su overili Petar Josi}, senator i sudski belenik i Nikola Sagmajster, senator. Okrivljeni je ka`njen da tri puta po jedan sat stoji kraj stuba srama sa natpisom svog dela kao i da dobije sto udaraca batinom.(11)

Iste godine imamo i dokument u kome čitamo da je Joef Bala (Balla JÆzsef), zamenik tuioca ujedinjene upanije Pe{t, Pili{ i [olt (Pest, Pilis i Solt) traio od Magistrata privilegovane komorske varo{i Sent Maria (Subotica) da saslu{a svoga stanovnika Ferenca Doru (Dora Ferencz) i njegove uku}ane, zatim gradsku babicu (vÄros bÄbÄja) i kalu|era subotičkog samostana pod kakvim okolnostima je Pana Vilag (VilÄg Panna) stara 18 godina, poreklom iz Estergoma (Esztergom) u ku}i spomenutog Ferenc Dore donela na svet nezakonito mrtvo dete (gyermeket halva szÏlt) u prisustvu babice. U dokumentu ne nalazimo odgovor Magistrata.(19)

Subotica 21. januar 1771. godine dobija diplomiranog hirurga Johana Sibenburgera (Siebenburger Johanneus)(20) koji je vr{io preglede obolelih i ranjenih, lečio ih i izdavao potvrde o povredama.(21) On je izvr{io 1775. godine prvu obdukciju i tako u{ao u subotičku medicinsku istoriju kao prvi obducent. Njegov obdukcioni nalaz u slobodnom prevodu glasi:

“Ja dole potpisani, secirao sam 8. novembra telo pokojnog tesara Jakoba Lukas Edera, najsavesnije sam ga pregledao i ustanovio slede}e {to je uzrok njegove smrti. Naime, pored pleuro peripneumonije koja je pre{la u gangrenu, na|eno je jo{ da je desni reanj plu}a u gnoju, a levi da je veoma crn, gangrenozan pa sam tee mogao odvojiti od pleure; unutra{njost grudi nije pokazivala druge promene. U abdomenu sam na{ao veliki reanj jetre koji je bio crn i pokrivao delomeludac, dok je donji desni deo jetre bio bez promena. žučna kesica je bila potpuno prazna jer se uč izlila ueludac i creva tako da je sve bilo uto i zeleno {to je i gosp. pomo}nik Mamui} (Mamoschitz) video. Zato nije čudno da je bolesnik umro, jer nije bilo ljudske pomo}i da se spase. Iz ovoga je jasno, da je na prvom mestu pleuro-pneumonija bila dovoljan razlog njegove smrti. Ovo, istine radi, zakletvom potvr|ujem. Sačinjeno u Sent Mariji 9. novembra 1775.

Johannes Neiss Siebenburger,                                                                                                gradski hirurg, s.r.”.(22)

Ne nalazilmo podatke o izdavanju posmrtnica iz toga a ni iz kasnijeg perioda iako Subotica od 1781. godine ima i diplomirane lekare na du`nosti gradskog fizikusa.(23) No, zato postoji novi zahtev vi{ih vlasti iz 1815. godine po kojem gradski fizikusi moraju dati obavezni Godi{nji izve{taj o zdravstvenoj situaciji u svom gradu. Ovi izve{taji, koji se dostavljaju Kraljevskom Namesničkom Ve}u, županiji i Magistratu grada, imaju 15. poglavlja. U 13. poglavlju – De Sectionibus et Obductionibus legalibus – se govori o obdukcijama koje su izvr{ene u toku protekle godine na zahtev sudske vlasti. (24)

Tako u prona|enom izve{taju dr Antuna [trobla (Strobl Antonius, 1765-1830.) iz 1826. godine čitamo u 13.-om poglavlju: “Tokom protekle godine bilo je veoma brojnih ve{tačenja evidentiranih kod sudske vlasti” (Visa reperta per decursum unius anni admodum numerosa illico iurisdictioni exhibentur).(25)

Slične nalaze imamo i u dostupnim izve{tajima gradskog fizikusa dr Antuna Kovača (Kovacs Antonius, 1804-1880.) iz 1834., 1837. i 1840. godine .(26,27,28) Ni u jednom dokumentu, me|utim, ne nalazimo broj ni razlog izvr{enih ve{tačenja odnosno neki zaključak istih.

Nakon otvaranja Prve gra|anske bolnice sa 20 bolesničkih kreveta 1841. godine (29) susre}emo se sa prvim obdukcionim nalazima u bolničkom izve{taju za 1844. godinu. Jedna obdukcija je izvr{ena po nalogu sudske vlasti da bi se re{ila dilema oko smrti 32-godi{njeg Petra Budinčevi}a (Budincsevics Petrus) koji je ambulatno lečen. Kvartovni lekar je bio mi{ljenja da je smrt nastupila usled trovanja dok su bolnički lekari to negirali. Trovanje je isključeno analizom eludačnog soka na arsen, bakar iivu i zaključak obdukcije je bio da pri lečenju nije prepoznata upala `učne kesice.(30)

Iste godine su obducirana i dva umrla bolesnika lečena u bolnici, verovatno, da bi se razjasnio uzrok njihove smrti. Opise autopsija nemamo ve} samo zaključna mi{ljenja koja su ispisana u Bolničkom izve{taju o lečenim bolesnicima u periodu od jula do septembra 1844. godine. Kod umrlog Fri|e{ Vilingera (Villinger Frigyes), starog 19 godina zaključak obdukcije je: u desnom plu}nom krilu tuberkulozne promene i gnojna cista a  u levom – tuberkulozne promene koje pokazuju hronicitet. Zaključak obdukcije kod Rozalije Polenka (Polenka RozÄlia), stare 10 godina je glasio: u levom plu}nom krilu upalne promene u stadijumu hepatizacije i upala produene modine.(31)

Ove obdukcije su izvr{ili bolnički lekari dr Antun Kovač, fizikus i upravnik bolnice i dr Franc Romančik (RomÄncsik Ferencz, ?-1855), hirurg bolnice, u primitivnoj prostoriji koja je slu`ila kao mrtvačnica, dogra|enoj uz stari objekat Ubo{kog doma.(32)

Dr Antun Kovač je ve} 1840. godine uputio molbu Magistratu da se pored postoje}e hirur{ke i lekarske kao i osnovne bolničke opreme (kreveti, stolice, slamarice) nabavi za potrebe obdukcije i jedan poluokrugli sto sa otvorom u sredini i olukom za odlivanje teku}ine, jedan par plavih kecelja i jedna čelična cev za odvod teku}ine i odpadnih materija. Dr. A. Kovač napominje, da bi se sto prenosio i koristio za eventualne autosije i u mrtvačnicama koje su na grobljima.(33)

Prema Naredbi okru`nog sudije iz 1859. godine obdukcije su se i u bolnici vr{ile samo na zahtev odnosno odobrenje sudske ili policijske vlasti.(34) Postojalo je i Obave{tenje da se medicinskim radnicima, koji vr{e obdukciju van grada, moraju isplatiti posebna hranarina i nadoknada putnih tro{kova.(35) U izuzetnim slučajevima pla}ale su se i druge usluge. Tako prema jednom dokumentu vidimo, da je 1862. godine ispla}eno iz Gradske blagajne 42 forinte i 79 gro{a apotekaru Ignacu Hofbaueru (Hoffbauer IgnÄcz) i njegovim pomo}nicima za termičku obradu pojedinih delova tela preminulog, za hemijske analize i sl. kao i 10 forinti mesnom vojnom lekaru Tavodskom (TÄvodszky) za  izvr{enu obdukciju. Sve je ovo učinjeno radi utvr|ivanja uzroka iznenadne smrti Danijela Nikoli}a (Nikolits DÄniel) 12. jula 1862. godine a radi pokretanja krivičnog postupka prema licima koji su osumljičena za ovu smrt. Ne posedujemo, me|utim, ni nalaze hemijskih analiza niti zaključak obdukcije.(36)

Zbog sve ve}eg broja bolesnika kojima je potrebna hospitalizacija 1862. godine predla`e gradski fizikus Toma Kertvele{i (KÎrtvelesy ThomÄs, 1818-?), da se dograde četiri sobe za bolesnike sa unutra{njim i hirur{kim oboljenjima i dve sobe za umobolne bolesnike, a ne{to dalje od zgrade bolnice da se podigne posebna ku}ica za mrtvačnicu u kojoj bi se po potrebi obavljale i obdukcije (bonczterem).(37) Nije do{lo do realizacije ovog predloga.

Godine 1873. javlja se kolera u Subotici i okolini čija je epidemija zabele`ena i ranijih godina – 1831., 1855. i 1866. godine .(38) I pored velikog broja umrlih, na|eno je samo nekoliko dokumenata u kojima se govori o izdavanju posmrtnica, ali samo u jednom postoji i odgovaraju}i formular.(39,40)

Pro{irenje bolnice je opet aktuelno. Arhitekta Mihajlo Tot (Toth MihÄly), na sugestiju lekara, predlae 1875. godine izgradnju jedne sporedne zgrade u kojoj bi bile tri }elije za umobolne bolesnike i prostorije za praonu i <em>mrtva</em><em>č</em><em>nicu sa obdukcionom salom</em>, odnosno 1878. podnosi i drugi plan - izgradnju zgrade sa pet }elija uz ranije predloene prostorije.(41) Po drugom planu je dogra|ena bolnica pa je Subotica, verovatno, bila me|u prvim gradovima tada{nje Ugarske koja je imala sme{tajne mogu}nosti za umobolne bolesnike i prostoriju za obavljanje obdukcije.

Tih godina su obdukcije vr{ili gradski hirurzi Fri|e{ Paher (Pacher Frigyes, 1823-?) i I{tvan Sagmajster (Szaghmeister IstvÄn) koji su se vodili i kao mrtvozornici.(42)

Na savetovanju o zdravstvenim prilikama u Subotici 5. novembra 1885. godine prisutni su bili dr \ula Olah (OlÄh Gyula), dravni inspektor za zdravstvo, Lazar Mamui} (Mamusich LÄzÄr, 1847-1916), gradonačelnik, Geza Haver (Haver GÅza), načelnik policije grada, dr Josip Antunovi} (Antunovits JÆzsef, 1852-1942), gradski fizikus, dr [andor Kertes (KertÅsz SÄndor, 1844-1908), upravnik bolnice, dr Adolf Vilhajm (Wilheim Adolf, 1853-1933), bolnički lekar, dr Bela Tot (Toth BÅla), dr \ula Rajzner (Reizner Gyula), dr Mor Sila{i (SzilÄsi MÆr), dr Ignac Vajs (Weisz IgnÄcz, 1849-1894), kvartovni lekari i dr Fri|e{ Paher, mrtvozorac (halottkÅm).

Na dnevnom redu je, izme|u ostalih problema, bila rasprava o zakonskoj obavezi po kojoj mrtvozorac mora, ako do sada to nije činio, da {alje policijskom kapetanu Izve{taj o umrloj deci ispod 7 godina ivota za koje se ne zna da li su lečena i sve dok stranka umrlog ne pokae potvrdu ordiniraju}eg lekara o tome da li je dete lečeno ili nije ne sme da izda dozvolu za sahranu. Isto tako mrtvozorac treba da se interesira kod apotekara da li je označeno da je propisani lek za dete ispod 7 godina bio potreban i bez naplate izdat. Stanovni{tvo je upozoreno, dalje, da }e propust u lečenju dece ispod 7 godina strogo biti ka`njen.(43)

U knji`ici “Organizacioni propisi Slobodnog Kraljevskog grada Subotice” (Szabadka, szabad kirÄlyi vÄros szervezeti szabÄlyrendelete) izdatoj 1884. god. govori se da je me|u zdravstvenim osobljem i mrtvozorac (½271), da obdukcije za potrebe policije vr{e kvartovni lekari naizmenično, da glavni lekar grada kontroli{e izvr{enje policijskih obdukcija i da je mrtvozorac obavezan prema Naredbi iz 1876. godine (glava 14, ½109) da vr{i besplatne preglede umrlih siromaha, da o mortalitetu vodi uredne izve{taje koje mesečno prikazuje glavnom (varo{kom) lekaru i Sirotinjskom uredu i da izve{taje o nasilnoj i iznenadnoj smrti odmah podnosi policijskoj vlasti (½277).(44)

Zbog velike epidemije variole podignuta je 1886. godine u jugoistočnom delu grada Gradska bolnica za epidemijske bolesti. Pored zgrade sa bolesničkom sobama (velika soba sa 34 i dve manje sa po 7 kreveta) sagra|ene su zgrade za kuhinju, ostavu, kupatilo, odnosno mrtvačnicu i obdukcionu salu; u {upi gde su bila kola za prevoz umrlih, sme{ten je aparat za dezinfekciju.(45)

Krajem XIX veka, u vreme značajnog ekonomskog, dru{tvenog i kulturnog razvoja Subotice, raspisuje se konkurs za gradnju nove bolnice paviljonskog tipa za 160 kreveta. U konkursu je postojao zahtev da se izgradi poseban paviljon za mrtvačnicu sa salom za obdukcije i magazinom za mrtvačke sanduke. Prihva}en je plan izgradnje bolničkih paviljona Jano{a Bobule (Bobula JÄnos), arhitekte iz Budimpe{te. Prema mi{ljenju konkursne komisije, paviljon za mrtvačnicu sa salom za obdukcije odgovara svojoj nameni uz primedbu, da komoru za drva i ugalj, koja je planirana da bude u sastavu ovog paviljona, treba locirati u podrum paviljona u kojem je kuhinja i tako dobijena slobodna prostorija ovog paviljona da se osposobi za mrtvački odar.(46,47)

U drugom delu Pravilnika bolnice iz 1894. godine, koji je sačinjen jo{ pre otvaranja bolnice, u članu 28 čitamo: “U slučaju smrti bolesnika, a potrebe za to nalau, moe se traiti sudska ili policijska obdukcija odnosno posmatrač dotične slube da prisustvuje obdukciji.”(48) Obdukcija se , dakle, mo`e izvr{iti i na zahtev bolničkih lekara.

Kako izgradnja bolničkih paviljona nije zavr{ena u predvi|enom roku sačinjen je novi bolnički Pravilnik 1896. godine, koji je jula 1897. dopunjen u skladu sa dopisom Ministarstva za unutra{nje poslove u kojem se, izme|u ostalog, navode promene u platama bolničkog osoblja: odeljenjski lekari imaju po 1400.- a bolničari i obducent-parač (bonczolÆ szolga) 300.- kruna godi{nje.(49) Sada prvi put doznajemo da postoji posebno lice koje vr{i obdukciju a nije lekar.

Očigledno, obducent je sada stalno zaposleno lice u bolnici pa se na jednoj sednici Gradskog ve}a novembra 1900. godine trai nova osoba za ovu slubu, jer je dosada{nji obducent (ne spominje se ime) oti{ao u penziju.(50) Na|en je i jedan bolnički Izve{taj o smrti blesnika (HalottvizsgÄlati jegyzókÎnyv) iz 1899. godine.

Radi {to breg pruanja medicinske pomo}i obolelim i povre|enim oformljena je 12. IX 1896. godine “Spasilačka ekipa” odnosno Ustanova za spasavanje – pru`anje hitne medicinske pomo}i (Mentô intÅzmÅny).(51) Dr Antal Barta (Bartha Antal, 1860-1935), {ef “Ekipe” a ujedno i sudski lekar, izlazio je na teren da utvrdi smrt u slučaju ubistva, samoubistva ili neke druge nasilne smrti. Inače, članovi “Ekipe” su, posebnim kolima prenosili telo umrlih u bolničku mrtvačnicu sa obdukcionom salom (bonczhÄz) radi eventualne autopsije.(52,53,54) U jednom kratkom novinskom izve{taju čitamo, da je telo jednog naglo umrlog odneto u mrtvačnicu na Sen}anskom groblju (Zentai Çti temetô hulla kamra) radi policijske obdukcije.(55) Dr Antal Barta }e 1919. godine kao gradski fizikus doneti Odluku da svi kvartovni lekari grada moraju vr{iti uvi|aj umrlih lica,(56) jer je u vremenu od 1.V 1891. do 1.VI 1914. godinu tu obavezu imao dr Jene Večei (Vecsei Jenô, 1863-?), gradski smrtovničar (mrtvozorac).(57)

Iz dokumenta pisanog 1903. godine doznajemo, da Bolnička uprava zahteva da obducent Antal O{|ani (OsgyÄni Antal) mora prvenstveno da obavlja svoj posao za potrebe bolnice tj. obdukciju umrlih u bolnici a na zahtev bolničkih lekara (jer u bolnici prima platu, dobija stan i hranu) a manji broj obdukcija da vr{i za potrebe sudske i policijske vlasti.(58)

U Pravilniku bolnice iz 1904. godine u članu 62 nalazimo “da se le{ onog bolesnika, koji je lečen na račun op{tih tro{kova, moe <em>obducirati iz nau</em><em>č</em><em>nih razloga ili u cilju uvebavanja samog akta obdukcije.Le{ drugih bolesnika se mo`e obducirati samo uz pristanak ro|aka”.(59)

Zbog malog kapaciteta bolnice a velikog broja bolesnika, naročito sa zaraznim bolestima, gradski fizikus dr Joef Ginter (GÏnther JÆzsef, 1872-1915) trai 1909. godine temeljnu rekonstrukciju bolnice: pro{irenje pojedinih paviljona ali i izgradnju novog za potrebe prosekture.(60) Do realizacije ovog zahteva nije do{lo, verovatno zbog finansijskih prilika uzrokovanih situacijom uoči Balkanskog odnosno Prvog svetskog rata.

Neposredno posle 1918. godine postoje materijalne pote{ko}e u radu bolnice no medicinska pomo} i nega bolesnika su zadovoljavaju}i. Tokom 1924/25. godine rade u Gradskoj bolnici 4 lekara, 7 slubenika i ve}i broj pomo}nog osoblja, me|u njima i <em>para</em><em>č</em><em> (obducent)</em> Ante Muranji (1890-?), zaposlen 12.V 1924. radio je do 31. I 1928. godine. Od 1.IV 1928. do 31.VIII 1929. godine na ovom radnom mestu je Ante [imi} (1893-?) a od 1.VIII 1929. do 1937. godine, dunost obducenta vr{i Luka Duli}.(61)

Prema Pravilniku bolnice iz 1934. godine glava V posluitelj - para</em><em>č</em> ima pravo na stan u bolnici, na ogrev i osvetljenje; stanarinu pla}a po Uredbi o prinadlenostima.(62)

Posle Drugog svetskog rata primljen je ve}i broj priučenih bolničara i bolničarki po{to su časne sestre napustile bolnicu. Bla{ko [arčevi} (1912-1969), koji je bio zaposlen kao bravar u bolnici (1927-1933) a po dolasku iz vojske 1935. godine radio kao priučeni bolničar na Odeljenju za du{evne bolesnike, prihvatio se 1944. godine posla parača-obducenta. On je kao i njegovi prethodnici vr{io obdukcije u prisustvu lekara, koji su obdukciju indikovali, u prosekturi sa mrtvačnicom sve do 1960/61. godine kada zbog bolesti napu{ta ovo radno mesto i 1964. godine odlazi u penziju.(63)

Adaptacijom paviljona mrtvačnice tokom 1960/61. godine dobile su se prikladnije i savremenije prostorije: sala za obdukciju dobija moderniji name{taj, otvorena je laboratorija za pripremu pato-histolo{kih preparata, osnovana je foto-laboratorija, izgra|ena je hladnjak za umrle i drugo,(64,65) nabavljeni su mikrotom, mikroskop i drugi instrumenti i aparati. Primljen je lekar-specijalista za patolo{ku anatomiju i histologiju dr Ladislav [vraka (Svraka Ladiszlav, 1930-) koji stručno vr{i obdukcije i mikroskopske preglede seciranog i operativnog materijala. Na mestu Bla{ka [arčevi}a zaposlen je polukvalifikovani radnik Sava Ka}anski (1931-) koji poma`e oko pripreme za obdukciju, oko sre|ivanja tela umrlih posle izvr{ene obdukcije kao i druge odgovaraju}e poslove.(66)

I tako tzv. prosektura sa mrtvačnicom postaje aprila 1961. godine Odeljenje za patolo{ku anatomiju i histologiju a decembra iste godine dr Ladislav [vraka prvi načelnik Odeljenja.

 

KRATAK SADRžAJ

 

Prikazan je ukratko istorijat obdukcije umrlih lica tokom ranijih vekova. U Subotici su u XVIII veku nediplomirani hirurzi (ranari) davali mi{ljenje u slučaju nasilne smrti i bez obdukcije. Prvi obdukcioni nalaz dao je u Subotici hirurg Johan Sibenburger 1775. godine. Početkom XIX veka nalazimo u izve{tajima gradskih fizikusa da su se obdukcije vr{ile u na{em gradu. Prve obdukcije u Subotičkoj bolnici učinjene su 1844. godine. Bolnica dobija 1878. godine posebnu prostoriju za mrtvačnicu u kojoj se vr{e obdukcije. Nova bolnica izgra|ena 1897. godine imala je paviljon za mrtvačnicu sa salom za obdukcije. Obdukciju su vr{ili za to posebno priučena lica u prisustvu lekara. Adaptacijom starog paviljona 1960/61. godine dobijen je savremeniji objekat sa modernom salom za obdukcije. Tada je osnovano Odeljenje za patologiju i postavljen prvi specijalista – patolog za načelnika.

 

 

LITERATURA I IZVORI

 

  1. Dra`en – Grmek M. Povijest medicine. Med. Enciklop. Zagreb, 1963., 8:176-1
  2. Maksimovi} J. U pomen Galenu – povodom 1800 – godi{njice smrti. Med. pregl., 2000., 53(5-6):313-317
  3. Talbot C. M. Srednjovekovna medicina. Spectrum (“Pfizer”) Brisel, 1976., 20 (1):6-9
  4. Negovanovi} B. Nastava na prvim medicinskim {kolama u Evropi. Med. revija (“Galenika”), Zemun, 1971., 21 (3):85-92.
  5. Glesinger L. Povijest medicine. Med. Enciklop. Zagreb, 1963., 8:188-201
  6. Bertalan Gy. EurÆpai orvoslÄs az Çj korban. OrvostÎrtÅneti kÎzlemÅnyek, Budapest, 1988., suppl. 15-16:9-84
  7. Istorijski Arhiv Subotice (u daljem tekstu IASu), F:261 – Magistrat Povla{}ene kraljevsko – komorske varo{i Sent Marija 1743-1799. (u daljem tekstu F:261), pred. br. 23/1771.
  8. SzerbÄk E. HalÄl temetÅs Ås bÇcsÇztatÄs a XIX szÄzad elÅjen MagyarorszÄgon. OrvostÎrtÅneti kÎzlemÅnyek. Budapest, 1980., 26 (1-3): 175-189.
  9. Mi}i} M. 200 godina Medicinskog fakulteta u Budimpe{ti. Zbornik radova II Naučnog sastanka Dru{tva za istoriju zdravstvene kulture Jugoslavije – Sekcija za SAP Vojvodinu. Vr{ac, 1970.: 143-158.
  10. Ma|ar L. Popis posednika i njihove imovine za razrezivanje poreza po portama 1748. godine. Koreni – svedočenje vekova. Subotica, 1991.: 149-189.
  11. IASu, F:261, pred. br. 86/1766.

12     Belicza B. Ranarnici u zdravstvenoj povjesti Hrvatske. Saop}enja (“Pliva”), Zagreb, 1973., 16(4): 213-223.

  1. IASu, F:261, pred. br. 42/1757.
  2. IASu, F:261, pred. br. 25/1763.
  3. IASu, F:261, pred. br. 80/1764.
  4. IASu, F:261, pred. br. 77/1766.
  5. IASu, F:261, pred. br. 81/1766.
  6. IASu, F:261, pred. br. 13/1749.
  7. IASu, F:261, pred. br. 75/1766.
  8. IASu, F:261, pred. br. 4/1771.
  9. Libman E., Crnjakovi} D. Subotički ranari i hirurzi u XVIII veku. Zbornik radova povodom 100 godina od odr`avanja prvog sastanka lekara i prirodoslovaca u Subotici – 1899-1999. Subotica, 2000.: 45-55.
  10. IASu, F:261, pred. br. 104/1775.
  11. IASu, F:272, Magistrat slobodnog kraljevskog grada Subotice 1779-1849 (u daljem tekstu F:272), pred br. 11-B-87/pol. 1781.
  12. Libman E., ^ovi} Lj. 100 godina Biblioteke Zdravstvenog centra. Subotica, 1994.
  13. IASu, F:272, predmet br. 12-D-279/pol. 1826.
  14. IASu, F:272, predmet br. 12-A-36/pol. 1834.
  15. IASu, F:272, predmet br. 12-A-37/pol. 1837.
  16. IASu, F:272, predmet br. 12-A-55/pol. 1840.
  17. IASu F:272, zapisnik ekonomskog odeljenja Magistrata iz 1841. godine odluka br. 512 od 16. IV 1841.
  18. IASu, F:272, predmet br. 11-C-93/pol. 1844.
  19. IASu, F:272, predmet br. 16-A-93/aec. 1844.
  20. IASu, F:272, predmet br. 16-A-76/aec. 1844.
  21. IASu, F:272, predmet br. 16-A-27/aec. 1840.
  22. IASu, F:273, Gradsko načelstvo Subotice 1850-1861 (u daljem tekstu F:273) predmet br. 5971/BÏrgm. 1859
  23. IASu, F:002, Gradsko ve}e Subotice 1861-1918 (u daljem tekstu F:002), predmet br. 5855/polg. 1863.
  24. IASu, F:002, predmet br. 4872/polg. 1862.
  25. IASu, F:002, predmet br. 482/polg. 1862.
  26. Panči} J. Kolera u Subotici 1873. Subotica, 1991.
  27. IASu, F:353, Op{tina Aleksandrovo 1861-1904 (u daljem tekstu F:353), predmet br. 504, 508, 514, 531, 539, i 541/1873.
  28. IASu, F:353, predmet br. 540/1873.
  29. IASu, F:002, predmet br. 10476/polg. 1878.
  30. A rÅgi jÆ doktorbÄcsik. NaplÆ, 1933.02.12.:24-25.
  31. KÎzegÅszsÅgÏgyi Årtekezet. BÄcskai Ellenôr, 1885.XI.8.:2-3
  32. Szabadka, szabad kirÄlyi vÄros szervezeti szabÄlyrendelete. Szabadka, 1884.:132-141
  33. Frankl I. Szabadka, szabad kirÄlyi vÄros ismertetÅse. Szabadka, 1899.
  34. IASu, F:002, zapisnici skup{tine iz 1890. godine, odluka br. 194 od 229.VI 1890.
  35. Az Çj kÆrhÄz tervei. BÄcskai Ellenôr 1891.IV.26.
  36. Szabadka, szabad kir. vÄros “MÄria ValÅria” kÎzkÆrhÄzÄnak AlapszabÄlyzata 1894. In:IASu, F:002, zapisnici skup{tine iz 1894. godine, odluka br.255 od 24.VII 1894.
  37. RendkÕvÏli tÎrvÅnyhatÆsÄgi kÎzgyûlÅs. BÄcskai Ellenôr, 1897.VII.22.
  38. IASu, F:002, zapisnici skup{tine iz 1900. godine, odluka br. 545 od 27.XI 1900.
  39. IASu, F:002, predmet br. XV-74/1896.
  40. TalÄlt hulla. BÄcskai Ellenôr, 1899.XI.5.
  41. HalÄlozÄs. BÄcskai Ellenôr, 1899.XI.30.
  42. ÚngyilkossÄg. BÄcskai Ellenôr, 1900.I.11.
  43. Hirtelen halÄl. BÄcskai Ellenôr, 1901.VIII.15.
  44. HirdetmÅny. BÄcsmegyei NaplÆ, 1919.I.16.
  45. IASu, F:047, inv. br. 1003. Imenik zubnih lekara, zubnih tehničara, babica, privatnih i gradskih lekara od 1922. do 1937. i neki podaci o lekarima od 1887.
  46. IASu, F:002, predmet br. 958/eln. 1903.
  47. Szabadka sz. kir. vÄros “MÄria ValÅria” kÎzkÆrhÄzÄnak SzabÄlyzata. Szabadka, 1905. Arhiva dr Emila Libmana.
  48. IASu, F:002, predmet br. 497/eln. 1909.
  49. IASu, F:047, Gradsko poglavarstvo Subotice 1919-1941., predmet br. XIII 59/1924. kutija 1302.
  50. Pravilnik Gradske Javne Bolnice Subotice. Subotica, 1934.
  51. Arhivski podaci Zdravstvenog centra Subotica.
  52. IASu, F:185, Projektno preduze}e “Arhitekt” Subotica 1953-1962. (u daljem tekstu F:185), inv. br. 23, predmet br. 396.
  53. IASu, F:185, inv. br. 24, predmet br. 397.
  54. Arhivski podaci Zdravstvenog centra Subotica.

 


 

Rad je čitan na Sastanku patologa Vojvodine u Subotici dana 21. decembra 2001. godine povodom 40-togodi{njice od otvaranja i rada Odeljenja za patolo{ku anatomiju i histologiju Op{te bolnice u Subotici.

 

Olga Kovačev Ninkov, viši kustos Gradskog muzeja Subotica

“WOW !”  –

Stvarlaštvo 70-tih godina iz vizure lista grupe Bosch + Bosch  

U kompleksu pojava što ih uslovno nazivamo novom umetničkom praksom 70-tih godina, u Jugoslaviji su postojale umetničke grupe, kao što su grupa OHO (Ljubljana, 1966), Bosch + Bosch (Subotica, 1969), KOD (Novi Sad,  1970) itd. Prvi teoretski pregled i prikaz nove umetnosti u Srbiji usledio je za današnje uslove veoma brzo 1983.godine[1]. Među publikacijama, rad Jadranke Vinterhalter koncizno obrađuje upravo navedene asocijacije. Ona kaže: “Zanimljivo je da se prvi nosioci nove umetnosti u Srbiji javljaju van Beograda. Ipak, i Subotica i Novi Sad su urbana jezgra značajne kulturne tradicije, pa nije neočekivano što su se upravo u ovim gradovima u trenutku preloma umetnosti ka novim pojavama, javile ličnosti i u likovnoj i u drugim umetnostima koje su bile inicijatori novog. Početkom sedamdesetih bile su to sredine izuzetno kreativne klime među mladima, a postojale su u njima institucije koje su omogućavale mladim umetnicima da u javnosti pokažu i afirmišu svoj rad. U Subotici je to bila “Tribina mladih”, pri kojoj su jedno vreme radili članovi grupe Bosch + Bosch.”[2] Ne bi sada ulazili u analizu ovih zaključaka, već bi se osvrnuli na izdanje grupe Bosch + Bosch, koje se u tekstu i ne spominje.

Alternativna izdanja, karakteristična za ekspanziju nove umetničke prakse,  u Jugoslaviji su se udomila u vreme funkcionisanja stvaralačkih grupa tokom 70-tih godina. Naročito su bila popularna među vojvođanskim modernistima – kaže jedan od njih, Balint Sombati (Szombathy Bálint), koji je kasnije, u svojoj knjizi objavljenoj 1991.godine, dao prikaz nekih od njih[3].  Njegov rad koristi u svojoj monografiji Geza Pernecki (Perneczky Géza)[4]. Knjiga pod naslovom “A Háló” (Mreža) posmatra alternativne umetničke struje u ogledalu njihovih časopisa- izdanja od njihovog javljanja od 1968. do 1988. godine. Posebnu vrednost knjige čine  tematski, arhivski – izvorni, kao i alfabetski registar, ukupno 491 izdanja iz celog sveta. Gledajući ih, vidimo da je naša andengraund struja prednjačila. Autor knjige takođe konstatuje: “Topla leja, jugoslovenskih andergraund magazina koja su u to vreme kretala na put, bila je umetnička konspiracija…  Ako danas čitamo napisani detaljniji istorijat ovih listova, mnogo toga nas podseća na obrte stare avangarde. Ispreplitani motivi ilegalnosti i dečačkog poriva za pustolovinom, međutim upućuju na činjenicu da je ovaj novi žanr, asamblaž u Jugoslaviji zaista rođen iz sosptvene snage, sam od sebe.”[5] Služeći se i mi Sombatijevim prikazom, možemo hronološki gledajući, kratko nabrojati izdanja, prethodnike WOW-a: NEUROART (nervozna, destruktivna umetnost), nastala je 1971. na relaciji Zrenjanin – Beograd, radovima Dušana Bjelića i Vojislava Despotova; izašla u tri broja ručne izrade; shodno destruktivnom karakteru, trebalo je da se pojavljuje sve manje puta; sadržaj se sastojao od stranica papira, svile i sitnih predmeta. L.H.O.O.Q. (slova ispod Dišanove Mona Lize) je list novosadske grupe KOD, idejni tvorci su bili Slavko Bogdanović i Miroslav Mandić; osnovan je programskim proglasom i pozivom objavljenim 1971. godine u majskom broju novosadskog lista na mađarskom jeziku Új Symposion (Novi simpozium  ); od ukupno deset brojeva, četvrti se ponovo javio u sklopu Új Syposion-na (septembra 1971.), koji su tada vlasti zabranile, pokrećući disciplinski postupak protiv urednika Ota Tolnaija i Miroslava Mandića,  kao glavnog krivca, autora teksta Pesma o filmu (Dal a filmről), osuđujući ga na zatvor (izašavši na slobodu, Mandić hoda “U ime ruže” punih deset godina, te više puta dolazi i u Suboticu). UNDERGROUND ELEVATOR – Underground Free Press, rođen po jedan broj 1971. i 1972. godine u sklopu Sombatijeve mejl-art aktivnosti, u obliku leporela od savijenog šmirgl-papira. PESMOS je izašao u Novom Sadu na inicijativu Vojislava Despotova, prvi jugoslovenski andengraund list, koji se mogao i čitati; sadržaj su pored teksta činila i dela vizuelne poezije, fotografije i konceptualni radovi; član uredništva je bio i Slavko Matković, a među autorima Laslo Salma (Szalma László), dok su radovi bili spojeni prvim brojem Sombatijevog Undergraund Elevatora; po odluci uredništva, svaki broj je trebao imati drugi naziv i drugi sastav redakcije, pa se tako drugi broj zvao KONTAKTOR, uređivao ga je Slavko Matković, pojavio se u proleće 1972.godine sa radovima dvanaestorice autora, među kojima su i Laslo Kerekeš (Kerekes László), Oto Tolnai (Tolnai Ottó), Laslo Salma (Szalma László), Slavko Matković, Zoltan Mađar (Magyar Zoltán) i Balint Sombati (Szombathy Bálint). Sledeći broj rađen 1973.godine, već je bio međunarodnog karaktera pošto je preuzeo materijal MIXED UP UNDERGROUND osnovanog od strane Atile Černika i Balinta Sombatija leta 1972.godine, pa je imao u satavu radove sledećih autora iz Mađarske: Gabora Tota (Tóth Gábor), Ištvana Harastija (Haraszthy István), Šandora Pinceheljija (Pinczehelyi Sándor), Đerđa Galantaija (Galántai György), Baka Imre, Ernea Kiralja (Király Ernő), Tamaša Sentjobija (Szentjóby Tamás); od Vojvođana su prvi put uzeli učešća i  Jožef Markulik (Markulik József) I Ante Vukov.

Kao što vidimo, WOW-u je prethodila bogata praksa u koju su bili uključeni i njeni osnivači, to jest autori – članovi grupe Bosch + Bosch. Pored toga što je u momentu svog stvaranja integrisao ranije nasleđe, imao je  i neke novine:  mehaničko umnožavanje i primitivnu tipografiju fanzin karaktera, kao i sličan prelom. Tokom vremena, WOW se približavao štamparskoj grafici. Prvi broj je izrađen fotokopiranjem, drugi sito štampom; treći, četvrti i peti je štampan ofset štampom. Šesti broj odudara ne samo po tome što je kao i prethodni izašao nakon raspada grupe (grupa je egzistirala do 1976. godine), već i po tome što predstavlja zbirku umetničkih pečata. Ono u čemu je WOW odudarao od pređašnjih andergraund izdanja može se formulisati i na sledeći način: ranije, autori recimo Pesmosa i Kontakora, svoje radove su slali u onolikom broju u koliko se primeraka planirao list, što zahvaljujući mehaničkoj multiplikaciji, kod WOW-a nije bio slučaj. WOW je zapravo prvi mehanički multiplicirani alternativni umetnički periodičan list tadašnje jugoslovenske umetničke scene.  Pojavio se 1974. godine u petoj godini postojanja svoje grupe, prosto kao signal zrelog perioda njihove aktivnosti i kohezione snage  članova. Kao da uspon grupe obeležava i sam naziv lista, rečica “wow”, koja  je uzeta iz konteksta tada veoma popularnih i mnogobrojnih stripova, a u američkom slengu izražava dopadanje. Naravno, strip je bio žanr koji je uticao i kojim su se i služili neki od osnivača lista. WOW je po svojoj funkciji, kao nezvanična publikacija, bilo glasilo grupe Bosch + Bosch. Članovi su ga ipak zvali katalogom, pošto mu je zvanično izlaženje kao časopisa bilo skoro nemoguće, naročito sa takvim sadržajem koji je nosio – kaže Balint Sombati,[6] koji o tome piše: “ U nezvaničnim listovima, koji su ponekada iznosili i društveno-političke poruke data je mogućnost slobode misli i stvaralaštva, koja je bila nezamisliva u zvaničnim novinskim organima.”[7]  Da bi ilustrovali okolnosti, pored već gore navedenog slučaja iz 1971.godine vezanog za novosadski krug, tačnije za Miroslava Mandića, navodimo subotički slučaj iz 1975. godine. Tada je nakon objavljivanja “konkretne poeme” Ante Vukova, pod naslovom Novi život, (pri čemu je autor, korpus svog teksta satavio od nekih četiri stotine naslova uzetih iz stripova) u subotičkom časopisu Rukovet (9-10/ 1975), izbila polemika, prvo na stranicama Subotičkih novina, a kasnije je o tome pisano i u novosadskom časopisu Savremenost[8]. Napomenimo još, da je pre objavljivanja Vukovljevog teksta, Rukovet u više navrata publikovala tekstove Bošovaca, kao npr. 1974. u broju 5-6. i 1975. u broju 3-4.

Da bi razumeli WOW, ne možemo ga posmatrati bez poznavanja osnovne delatnosti grupe Bosch + Bosch do nastanka lista. Grupa je osnovana 27. avgust 1969.godine u subotičkoj poslatričarnici “Triglav”. Inicijator grupe je Slavko Matković (1948-1994), a ostali članovi u startu su: Edita Baš (Basch) – sada u Izraelu (1951), Ištvan Krekovič (Krekovics István, ?), Zoltan Mađar (Magyar Zoltán, 1951), Laslo Salma (Szalma László, 1949), Balint Sombati (Szombathy Bálint, 1950) i Slobodan Tomanović (?). Bili su to subotički mladi stvaraoci, koji su imali tada od sedamnaest do dvadeset godina i koji su se upoznali izlažući na godišnjim izložbama Tribine mladih u holu subotičkog pozorišta. Stvarali su tada na klasičan način – naprimer, Sombati je slikao temperom. U kontekstu specifične duhovne klime koja se, prvenstveno u krugovima mladih, javlja od sredine 60-tih godina i pripada širokom talasu “revolucije ponašanja” oni su bili suočeni sa inovacijama tehničke revolucije kao što su TV, gramofon, čovekovo osvajanje Meseca; sa konfliktima međunarodne politike, rok kulturom, itd. Sa težnjom obaranja ili makar transformisanja mnogih običaja i konvencija svakodnevnog života dešavala se paralelno i transformacija umetnosti. Grupa Bosch + Bosch je u početku delovala kao likovna sekcija Tribine mladih, ali je ubrzo prešla taj okvir, uspostavljajući kontakt preko novosadskih poznanstava sa savremenim strujanjima u zemlji. Krajem 1970.godine članovi grupe uspostavljaju vezu sa beogradskim časopisom Signal koji je objavljivao vizuelnu i konkretnu signalističku poeziju. Mađar, Matković, Salma i Sombati postaju saradnici časopisa, sa verbo – voko -vizuelnim načelima stvaralaštva. Rad Tragovi, koji je Balint Sombati iste godine izveo kao prostornu intervenciju, označava zaokret od tradicionalnih umetničkih formi ka novom jeziku.[9] Godine 1971. Balint Sombati, nakon završetka subotičke gimnazije prelazi u Novi Sad i postaje grafički urednik  Új Symposiona. Na taj način on sve više postaje integralni deo novosadske avangradne likovne scene, a grupa faktički dobija dva sedišta: Suboticu i Novi Sad. Struktura članstva grupe se u međuvremenu menja: prvo je napuštaju Edita Baš i Ištvan Krekovič 1970. godine, a onda 1971. godine Zoltan Mađar i Slobodan Tomanović. Tada grupi pristupa Laslo Kerekeš (1954). Godine 1971. dva člana ostala u Subotici, Slavko Matković i Laslo Salma, u svom izdanju publikuju zajedničku knjigu kao  prvu na polju vizuelne poezije[10]. Balint Sombati iste godine, ali u Novom Sadu izdaje svoj alternativni časopis od svojih radova mejl-arta, gore spomenuti Undergraund Elevetor, a sledeće godine se Matković i Salma uključuju u takođe gore spomenuti Pesmos. Još iste, 1972. godine, Matković uređuje Kontaktor, sa radovima između ostalog i Bošovaca. U leto te godine, Sombati udružen sa Atilom Černikom, grafičkim urednikom izdavačke kuće Forum (gde se nalazilo i uredništvo Uj Simposiona) pokreće Mixed Up Undergraund.  Godina 1972. je za Bošovce dinamična i u pogledu izložbi. Dok su 1970. godine izlagali u Novom Sadu, Subotici i Senti, ukupno četiri puta, 1971. godine su to učinili samo jednom,  a ove 1972. je jedan od njih, Balint Sombati realizovao  prvu samostalnu izložbu[11], a grupa je radove prikazala u pet maha između ostalog i van Vojvodine, ali svuda na eminentnim mestima: Salon UPIDIV-a u Novom Sadu,  Kapolna-izložbi u Balatanboglaru (Mađarska), Likovnom Susretu  u Subotici,  Studentskom centru u Zagrebu, Muzeju savremene umetnosti u Beogradu. Te godine, subotički (legalni) časopis Rukovet je u više svojih brojeva objavio tekstove Balinta Sombatija, Slavka Matkovića, kao i budućih članova grupe Ante Vukova i Katalin Ladik, a od crteža radove Zoltana Mađara. Proboj nove umetnosti i njena legitimacija se dešavala sada već u većim razmerama, a za grupu Bosch + Bosch to bio ulazak u “zlatnu fazu” svoje putanje. Sledeće, 1973.godine, Sombati priređuje drugu samostalnu izložbu[12], Matković izdaje svoju drugu zbirku[13] pored toga što priređuje drugi broj Pesmosa, Kontaktor i uključuje  stvaraoce i iz Mađarske, a grupi Bosch + Bosch se priključuje Atila Černik (Csernik Attila, 1941.) i Katalin Ladik (Ladik Katalin, 1942) glumica Radio-pozorišta u Novom Sadu, kojoj je u izdanju novosadskog Foruma 1969. objavljena zbirka pesama “Ballada az ezüstbicikliről” (Balada o srebrnim biciklima) i 1971.  godine  “Elindultak a kis piros buldozerek” (Krenuli su mali crveni buldožeri). Te, 1973.godine sada već u novom sastavu grupa se prikazuje i publici u Pečuju (Mađarska) u Galeriji pečujske radionice. Godine, 1974. grupa ne izlaže, ali će ta godina ipak biti značajna, jer se rađa list grupe, WOW.

WOW je osnovan 1974.godine, kao što smo već naveli u petoj godini postojanja grupe i nadživeo je grupu sa svoja dva broja. Doživeo je ukupno šest brojeva. Oni su se rađali u neravnomernim vremenskim intervalima: 1974. i 1975. godine su rađena po dva, 1978. i 1979/80. godine po jedan.  Kičmu uredništva je predstavljao Balint Sombati, koji je u WOW-u bio prisutan od početka do kraja. Pored njega su s vremena na vreme zauzimali važnu ulogu i drugi autori: kod prvog broja Slavko Matković, kod drugog Jožef Markulik – pošto Matković odlazi na odsluženje vojnog roka, treći broj Sombati radi sam, kod četvrtog broja Atila Černik, kod petog je Katalin Ladik, a šesti broj je u celosti projekat Balinta Sombatija. Dakle, vidimo da je Sombati bio prisutan konstantno, kako kao tehnički urednik (kucanje, prelom) i idejni regulator, tako i kao autor koji se objavljuje.  Zato WOW, odvojeno od grupe Bosch+Bosch možemo smatrati i delom njegovog stvaralačkog opusa – više nego kod drugih autora. To je bilo zato, jer je Sombati radio posao grafičkog urednika i u privatnom životu, dok je Slavko Matković, “otac” grupe, radio u subotičkoj Gradskoj biblioteci. S druge strane, očito  je Sombatijevom senzibilitetu takav vid rada  odgovarao. No, samo ako pogledamo formu sličnu stripovima i naslov uzet iz njih, takođe je vidljivo, da je na vizuelni i sadržajni koncept u mnogome uticao i Matković. Takođe možemo konstatovati, da prva četiri broja  prate interesovanja, kontakte i stvaralačke aktivnosti grupe Bosch + Bosch, npr. prvi broj čuva trag mejl-art aktivnosti, treći odražava stvaralaštvo u mediju umetničke knjige, četvrti broj objavljuje izričito radove grupe. Širenje lista je bilo putem pošte u zemlji i inostranstvu. Svi brojevi WOW-a su imali tesktove na više jezika – srpskom, hrvatskom, mađarskom, engleskom i nemačkom – što pored višenacionalnog sastava autora odražava i njegovu kosmopolitsku nastrojenost[14]. Izgled WOW-a je odslikavao njegov sadržaj, te je i spoljašnjošću ličio na svoje autore, koje je karakterisala nekonvencionalnost: ležerno oblačenje,  duga “čupava” kosa, opušteno ponašanje. Formati brojeva se razlikuju, nijedan ne liči na drugog, koristi se različita tipografija – među njima i rukopis, tekstovi slede gusto jedan do drugog, “ne češljano”. Pored teoretskih tekstova i dokumenata akcija, pojavljuju se i crteži, fotografije, delovi stripova. U zaglavlju se pojavljuje detalj stripa “Rip Kirby” Džona Prentisa (John Prentice). Na crtežu žena polupokrivenog lica kaže: “Tu sam!”. To je bio moto prvog broja WOW-a.

 

 Predstvljanje brojeva WOW-a:

 

  • Prvi broj je definitivno bio realizovan 31.avgusta 1974.godine, na tri lista A-4 formata, od kojih se fotokopiranjem umnožilo 30 primeraka, a nešto kasnije 15 reprinta. Urednici broja su Slavko Matković, Balint Sombati i Laslo Salma, a objavljeni autori navedeni urednici i Laslo Kerekeš (Kerekes László), Raša Todosijević (Novi Sad), Gabor Tot (Tóth Gábor) (Budimpešta), Atila Černik (Csernik Attila), Predrag Šiđanin (Novi Sad), Miroslav Klivar (Slovačka), Katalin Ladik, Goran Đorđević (Beograd), Vojislav Radulović (?), Jožef Markulik (Markulik József)  i porodica Zagoričnik (Kranj).
  • Drugi broj je završen novembra 1974.godine, zahvaljujući Jožefu Markuliku,  sito štampom u četiri boje, većeg formata (30 x 41,5), na četiri strane u tiražu od 70 primeraka. Od ovog broja uređivanje i tipografsku obradu, kao i širenje je u potpunosti preuzeo na sebe Sombati, pošto je Matković otišao  na odsluženje vojnog roka, a Salma je već i kod prvog broja bio prisutan samo delimično – kaže Sombati. Saradnici ovog broja: Endre Tot (Tóth Endre) (Budimpešta) sa orginalnim zeropost markicama, Bogdanka i Dejan Poznanović (Novi Sad),  (Joseph Beuys) sa orginalnim crtežom, Marina Abramović (Novi Sad), Ante Vukov (Subotica), Klaus Groh (Zapadna Nemačka), Matković i Balint Sombati (Szombathy Bálint). Objavljen je i jedan tekst Šarpa Vilogbija (Willaughby Sharp (USA) u mađarskom prevodu i deo teksta Lasla Moholj Nađa (Moholy-Nagy László) u srpsko-hrvatskom prevodu. Tu su još bile i kratke informacije na engleskom jeziku o savremenim umetničkim događanjima.
  • Treći broj je objavljen ofset štampom 1975. godine na kunstdruk papiru dimenzija 18 x 50,5 cm, na šest strana, u 150 primeraka. Matković je ovde dao prikaz svoje galerije u stanu, bračni par Poznanović je prikazao Franka Vakarija (Franca Vaccaria) (Firenca). Jedna strana je objavila listu autora Prve jugoslovenske izložbe umetničke knjige. Objavljen je novi tekst Endrea Tota (Tóth Endre), kao i eseji Miška Šuvakovića (Novi Sad) i Predraga Šiđanina. Ostali autori: Branko Andrić (Novi Sad), Irena Dogmatik (Irene Dogmatic) (USA), Klement Padin (Clemente Padin) (Urugvaj), Horhe Karabaljo (Jorge Caraballo) (Urugvaj), Gabor Tot (Tóth Gábor) (Budimpešta) i Šandor Pincehelji (Pinczehelyi Sándor) (Pečuj).
  • Četvrti broj je izašao 27.oktobra 1975.godine. Imao je zvaničnog izdavača, Studentski kulturni centar u Zagrebu, što je olakšalo štamparske pripreme. Ovaj broj je naime bio pravljen za izložbu pod nazivom Eksperiment u jugoslovenskoj savremenoj umetnosti. Imao je 6 strana, dimenzije 30,5 x 43,5 cm, štampan u ofsetu u 210 primeraka. Sadržavao je radove samo članova grupe Bosch + Bosch: Katalin Ladik, Balinta Sombatija, Ante Vukova, Atile Černika, Slavka Matkovića i Lasla Salme. Grafičku pripremu su radili Sombati i Černik.
  • Peti broj se vezuje za izložbu Katalin Ladik i Balinta Sombatija 1978.godine u Vircburgu (Würzburg), gde su izložili vizuelnu poeziju i tele-fotografije. Nastao je o tamnošnjoj štampariji uz saradnju Petera Belova (Petera Belowa), koji je organizovao izložbu. Odgovorni urednik je bila umetnica, a materijalno, stoje iza broja ona i Sombati. Format mu je 18 x 50,5 cm, ima po 8 strana, izašao je u tiražu od 300 primeraka. Iz aspekta štampe je najreprezentativniji. Širenje se dešavalo poštom sa lica mesta. Saradnici: Ante Vukov, Nikola de Maria (Nicola de Maria) (Italija), Petr Stembera (Čehoslovačka), Bogdanka i Dejan Poznanović, Robert Rehfeld (Istočna Nemačka), Arpad F. Tot (F. Tóth Árpád) (Balatonfenyves), Vladimir Gudac (Zagreb), Gabor Tot (Tóth Gábor) (Budimpešta), Majkl Gibs (Michael Gibbs) (Engelska), Gerd Šerm (Gerd Scherm) (Zapadna Nemačka), Predrag Šiđanin, Katalin Ladik, Stive B. Koks (Stephen B. Cox) (Engelska), Mirela Bentivoljo (Mirella Bentivoglio) (Italija), Miško Šuvaković, Jožef Markulik (Markulik József), Miroslav Klivar, Horhe Karabaljo (Jorge Caraballo), Klemente Padin (Clemente Padin) , Peter Belov (Peter Below)  i Balint Sombati ( Szombathy Bálint).
  • Zadnji broj WOW-a je nastao na prelazu 1979.godine u sledeću, na dve strane od po 17,7 x 50 cm, u preko 100 primeraka. Isključivo se vezuje za Balinta Sombatija, kome su svoje umetničke pečate slali poštom sledeći, ovde prezentovani autori: Bil Galjone (Bill Gaglione) (USA), Gabor Tot (Tóth Gábor), Pat Fiš (Pat Fish) (USA), Monti Kancin (Monthy Cantsin) alias Ištvan Kantor (Kántor István) (Canada), Zoltan Bakoš (Bakos Zoltán) (Budimpešta), Slavko Matković, Arpad F. Tot (F. Tóth Árpád), Milorad Grujić (Novi Sad) Bogdanka Poznanović, Rozi Tomson (Rosie Thompson) (USA), Artsi Meil (Artsy Mail) (izmislio ga je B. Sombati), Pavel Petas (Pawel Petasz) (Poljska), Art Laver (Art Lover alias Szombathy Bálint), Robin Krozie (Robin Crozier) (Engleska), Pat Larter (Australija), Ko de Jonge – (Holandija), Ulis Harion (Ulises Carrión) (Meksiko – Amsterdam), Orest Zagoričnik, Tomas Šulc (Tomas Schulz) (Poljska), A de Araho (A. de Araujo) (Brazilia), Vitore Baroni (Vittore Baroni) (Italija), Skot Helmes (Scott Helmes) (USA).

 

 

Nakon kratkog pregleda, u završnici, možemo konstatovati, da je osnovna funcija WOW-a bila prenošenje informacija određenom krugu primalaca. Nastanak WOW-a se bazira na sledećim činjenicama: 1- članove grupe Bosch + Bosch  karakterišu ideali jezičke polifonije, što u ovom slučaju znači da se osnovni članovi grupe  kreću granicom likovnog i književnog izražavanja, te su od samog početka pristalice prelaženja iz jedne u drugu vrstu izraza,[15] 2- slobodno strujanje informacija u grupi dobija veliku ulogu, svaka nova vest, umetnička publikacija ili događaj odmah se smatraju za zajeničko blago, članovi grupe smatraju obaveznim međusobno informisanje i usavršavanje,[16] 3- zapostavljanjem tradicionalnih tehnika članovi grupe se otvaraju prema novim medijima i žanrovima, među kojima je i umetnički samizdat,[17] 4- važan deo konceptualne umetnosti, koju je grupa upražnjavala, je i dokumentarisanje aktivnosti i zamisli, čemu je list takođe služio, 5- stvaranje i održavanje kontakta sa istomišljenicima van grupe Bosch + Bosch.

Na kraju, da kažemo da u trenutku obrade ove tematske jedinice subotičke – novosadske, pa i šire likovne scene  ne raspolažemo monografijom grupe Bosch + Bosch, kao što je imamo recimo za grupu KOD. Njihova monografija je publikovana prilikom retrospektivne izložbe u Galeriji savremene likovne umetnosti u Novom Sadu, maja 1995.godine[18]. U želji da povodom nadolazećih jubileja grupe Bosch + Bosch, kao i obrada stvaralaštva osnovnih članova grupe, nadoknadimo ovaj zaostatak, pre oko godinu dana smo posegnuli za njihovim listom WOW.  Na naše iznenađenje, to nije išlo ni brzo ni lako. No, nakon traganja, kontakata i rada, sada imamo na raspolaganju skoro svih šest brojeva WOW-a, koje od sada predstavljaju inventar subotičkog Gradskog muzeja, a ovaj tekst smatramo početkom istraživanja i pružamo ga  onima koje zanima umetnička baština 70-tih godina.

 

 

 

 

ZUSAMMENFASSUNG

 

 

Im Text ist WOW, die underground Zeitschrift der alternativen Kunstgruppe Bosch + Bosch, vorgestellt. Die Zeitschrift entstand als illegales Blatt  der Gruppe  im fÏnften Jahr ihres Bestehens. Ihr Erscheinen realisierte BÈlint Szombathy allein oder zusammen mit anderen Bosch-Mitarbeitern. Die Zeitschrift war durch Post erreichbar, publizierte Dokumente, theoretische Texte, Originalwerke in mehreren Sprachen und in verschiedener Typographie. Die Zeitschrift war am Anfang unkonventionell, mit der Zeit nÌherte sie sich allerdings zu der traditionellen Presse.

 

 

 

 

[1] Nova umetnost u Srbiji 1970-1980. Pojednici, grupe, pojave. Muzej savremene umetnosti, Beograd, april – Galerija suvremene umjetnosti, Zagreb, maj – Galerija umetnosti, Priština, jun 1983.

[2] Jadranka Vinterhalter: Umetničke grupe – razlozi okupljanja i oblici rada. In: Nova umetnost u Srbiji 1970-1980. Beograd, 1983.

[3] Szombathy Bálint: Alternativ időszaki művészeti kiadványok Jugoszláviában a hetvenes években. In: Új idők művészete. Forum, Újvidék 1991.

[4] Perneczky Géza: A Háló – aletrnatív művészeti áramlatok a folyóirat-kiadványik tükrében 1968-1988. Héttorony Könyvkiadó, Budapest 1991. Str. 37.l

[5]  “Az ekkoriban útjukra induló jugoszláv underground magazinoknak is a művészeti konspiráció volt a melegágya… Ha ezeknek a lapoknak a részletesebb történetét ma leírva olvassuk, akkor sok minden emlékeztet a régi avantgarde fordulataira. Az illegalitás és a kamaszos kalandvágy egymásba fonódó motívumai azonban tényleg arra vezettek, hogy egy új műfaj, az assembling Jugoszláviában úgyszólván önerejéből született meg.”

[6] Usmeni iskaz Balinta Sombatija u razgovoru voðenom prošle godine.

[7] Szombathy Bálint: Modernista törekvések Jugoszláviában századunk második felében. In: Új idők művészete.  Forum, Újvidék 1991. Strana 125.

[8] Mirko Gotesman: Konkretna poezija i avngarda. In: Savremenost, godina VI, br. 27. mart-april 1976. str.73-77.

[9] J. Vinterhalter, navedeno delo, str 15.

[10] Slavko Matković, Szalma László: 5112/a. Izdanje autora, Subotica 1971.

[11] Nontextualité. Salon Tribine mladih – Fiatalok Tribünje Szalon, Novi Sad, 1972.

[12] 12 fixatives. Salon Tribine mladih – Fiatalok Tribünje Szalon, Novi Sad, 1973.

[13] Slavko Matković: Cvetovi saznanja. Rukovet, Subotica 1923.

[14] Szombathy Bálint: A Vajdasági Bosch+Bosch csoport. In: Külön világban és külön időben. Budapest, 2002. Strana 260.

[15] isto

[16] isto, str. 261.

[17] Isto, str. 260.

[18] Glavni i odgovorni urednik izdanja je Dragomir Ugren, direktor Galerije, a autor teksta i izložbe Miško Šuvaković

 

Kunkin Zsuzsanna, könyvtári tanácsos, Városi Könyvtár Szabadka

Egy ismeretlen hungarikummal gazdagodott a Városi Könyvtár

 

               A vajdasági közművelődési könyvtárak közül a szabadkai Városi Könyvtárnak van csak olyan jelentős régi és ritka könyvállománya mely külön figyelmet érdemel. A mintegy 5.000 kötetnyi régi és ritka kiadvány a 285 ezres összállománynak nem számottevő hányada, de ha nem a ritkaságok számát, hanem a tartalmát nézzük, a szabadkai féltve őrzött különgyűjteményben több európai viszonylatban is számos  ritka példány van.

               Városunkban a bibliofilia gazdag hagyományokkal bír. A Ferenc-rendiek kolostori könyvtára mely a valamikori szabadkai vár falaira épült 1751-től már katalógussal is rendelkezett. A könyvtár sok értékes könyvet őriz és több mint kétszázötven év után mind nyitottabbá válik a kutatók felé.

Az a tény hogy a szabadkai Városi Könyvtár igen gazdag régi és ritka könyvekben, főleg két híres bibliofilünknek köszönhetjük, Dr. Zomborcsevics Vince (1810-1900) városi orvosnak és Milkó Izidor (1855-1932) írónak. Mindketten jól szituált polgári családból származtak, passziójukhoz volt pénzük bőven. Zomborcsevics 2000 könyvet gyűjtött össze; főleg a francia könyvkultúra érdekelte, Milkó aki az előbbitől tanulta a bibliofiliával kapcsolatos gyűjtési fogások csinját-binját 12.000 kötetnyi magánkönyvtárat rendezett be a családi házban ahol a fiatal Kosztolányi is járt. A Milkó-könyvtár láttán a költő cikket írt a Nyugat 1925-ös évfolyamába melyben megörökítette élményét. Milkó gazdag gyűjteményét a Pallas-lexikon is regisztrálta. Mikor tulajdonosa eladási szándékát Szabadka város előjáróival közölte, ők Budapestről Hellebrant Árpád bibliográfust, a MTA könyvtárosát hívták meg a gyűjtemény felbecsülésére.

Könyvtárunkban ez a két gazdag gyűjtemény magját képezi a mai régi és ritka könyvek állományának, melybe 112 év alatt, ahány éves intézményünk, több kisebb magánkönyvtár, adomány és vásárlás meg csere útján szerzett kiadvány került.

A régi és ritka könyvek gyűjteményében hat ősnyomtatvány, 153 XVI. századi és 222 XVII. századi könyvünk van. Gazdag a XVIII. századi gyűjteményünk is. Ez az állományegyüttes manapság ritkán gyarapszik új régi kiadványokkal. Ritka az az alkalom, amikor értékes, többszáz éves könyvet kínálnak fel könyvtárunknak megvételre. Az utóbbi években azonban alkalmunk adódott egy olyan ritka hungaricum megvásárlására, mely az eddigi kutatásaink alapján nem található az európai könyvtárakban, tehát csak a szabadkai Városi Könyvtár büszkélkedhet vele.

Manuel Alvarez (latinosan Emmanuel Alvarus) (1526-1582) latin-szlovák-magyar grammatikájáról van szó mely 1688-ban Beck Kristóf közreműködésével a nagyszombati[1] Akadémiai Nyomdában látott napvilágot. Nagyszombatban már a 16. században működött nyomda melyet Telegdi Miklós (1535-1586) esztergomi érseki helytartó és egyházi író alapított. Telegdi, századának legjelesebb egyházférfiainak egyikeként fontos irodalmi művelődési tevékenységet fejtett ki. 1577-ben megvásárolta a bécsi jezsuiták nyomdáját és Nagyszombatba vitte. Ez a nyomda 1635-től kezdve a Pázmány Péter (1570-1637) által létesített egyetem tulajdona lett, majd 1777-ben Mária Terézia rendelete nyomán a nyomda és az egyetem is Budára került.

Manuel Alvarez, a Nagyszombatban kiadott nyelvtankönyv írója, Madera szigetéről származó portugál humanista tudós és kiváló nyelvész volt.  1526-ban született. Iskoláinak bevégeztével mint a jezsuita rend tagja latint tanított az egyeteméről híres portugáliai Coimbra városában és Evorában mely gótikus székesegyházáról és a kötelékébe tartozó gazdag könyvtáráról ismert. Kora legkitűnőbb nyelvésze volt aki pedagógiai pályafutása alatt a rektori címet is kiérdemelte. 1574-ben Dillingenben kiadta De institutione grammatica libri III. címen latin nyelvtanát melyhez később több nyelven fűztek magyarázatot a kiadók. Alvarez latin grammatikája az 1570-es évektől kezdve kötelező tankönyv lett a jezsuita iskolákban majd korának legelterjedtebb nyelvtankönyvévé vált. Alapos magyarázatokkal ellátott tankönyv volt, mely a klasszikus grammatikák közül legtovább állta meg a helyét a pedagógiában. Négy évszázad tankönyve volt, Európa-szerte egészen a 19. század elejéig volt használatban és ezalatt mintegy 400 kiadást ért meg. A későbbi korok nyelvészei is ebből a munkából merítettek és latin grammatikáik Manuel Alvarez nyelvtankönyvére épültek. Mint többnyelvű grammatika számos európai nyelvhez adaptálva is megjelent.

A szabadkai Városi Könyvtár példánya háromnyelvű: latin-szlovák-magyar. Ezt a kiadványt nem ismeri sem a magyar sem a szlovák nemzeti bibliográfia. A tankönyv három részből áll. A címlap verzóján a Példabeszédekből egy idézet olvasható latin, szlovák és magyar nyelven. “A Bölcs Fiu örvendezteti a Attyát: A bolond Fiu pedig szomorúsága az Annyának”. Háromnyelvű csak az első rész mely 221 oldalas, annak is csak 128 oldala. A második részt egy évvel később, 1689-ben nyomtatták, a harmadikat szintén, mindhármat az Akadémia betűivel. A két utóbbi rész egynyelvű, latin.

A háromnyelvű grammatika minden bevezető és előszó nélkül a deklinációkkal kezdődik. Ezután következnek a melléknevek, névmások és az igeidők.

Érdekes volna kikutatni, vajon ki szolgáltatta Alvarez latin grammatikájához a magyar és a szlovák szöveget Nagyszombatban.

Példányunk valamelyik magyar közkönyvtár tulajdonában lehetett. Ezt onnan tudjuk, hogy a címlapon egy ovális pecsét lenyomata van, ill. a pecsétnek  az a része amelyen a következő szöveg olvasható csak: …………… könyvtáráé. A pecsét szövegének másik részét, ami a lényeget jelentené, lekaparták. Az igénytelen külsejű, megviselt, olcsó bőrkötéses 15 cm magas könyv legrégibb tulajdonosa egy bizonyos Ferdinandy volt, aki fekete tintával írta be a nevét a címlapra és az első kötet végére. Későbbi tulajdonosa Sándor János, nevét már a XX. században írta be, 1958-ban.

Él Puerto Ricoban egy Magyarországról elszármazott író és irodalomtörténész aki 1935-ben született Budapesten és 1964-ben a Nagy-Antillákon telepedett le. Neve Ferdinandi György. Néhány évvel ezelőtt az író a Somogyi-könyvtár vendége volt. Az ottani könyvtárosok akik elolvasták a Magyar Könyvszemlébe Alvarus latin-szlovák-magyar grammatikájának ismeretlen nagyszombati kiadása című cikkemet melyben a Ferdinandy név mint a könyv posszesszora szerepel, elmondták az írónak, hogy Szabadkán beszereztek egy olyan könyvritkaságot melynek tulajdonosa egy Ferdinandy volt, talán az ő egyik őse. Kabainé Tokácsli Boglárkától tudtam meg még akkor, hogy Ferdinandy Györgynek nagyon jól esett az információ. Nekem még jobban, mert örültem, hogy a szegedi kollégák elolvasták munkámat a szaklapban mely a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének könyv- és sajtótörténetei folyóirata és hogy Ferdinandy Györgynek, az írónak tudtak egy könyvészeti érdekességről beszámolni, meg az, hogy a Puerto Ricoban élő író megtudott egyet s mást a szabadkai Városi Könyvtárról és állományáról de főleg különgyűjteményéről és annak gyarapodásáról.

Székelyföldön a csíksomlyói Ferenc-rendi szerzetesek nyomdájában a XVII. századtól kezdve három évszázadon keresztül több latin és magyar nyelvű tankönyvet adtak ki a helyi és más iskolák részére. Főleg ábécéskönyveket, katekizmusokat és latin nyelvtanokat nyomtattak. A latin nyelv és ékesszólás elsajátítására és gyakorlására pl. Cicero műveit jelentették meg nagy példányszámban. Ezekből a kiadványokból 2001-ben kiállítás készült a csíki Székely Múzeumban. Itt állították ki Alvarez grammatikáját melyet négy évvel az eddig ismeretlen Szabadkán található példány előtt nyomtak a csíksomlyói barátok 1685-ben. A csíki Alvarez-féle latin nyelvtan második kötetének van magyar értelmezése, míg a szabadkai példány első kötetének, de nem csak magyar, hanem magyar és szlovák is. A csíksomlyói tehát korábbi és más mint a nagyszombati kiadvány. Meg is jegyzik róla az ottaniak, (a grammatika a kászonjakabfalvi plébánia könyvtárának a tulajdonában van) hogy unikum.

Arra, hogy a szabadkai Városi Könyvtár Alvarez-nyelvtana szintén unikum, arra a következőképpen jöttünk rá. Miután megtudtuk, hogy a magyarországi bibliográfiák nem tartják számon (külön érdeklődtünk a budapesti Egyetemi Könyvtárban ahol legteljesebb a nagyszombati Egyetemi Nyomda kiadványainak gyűjteménye), a szlovák nemzeti bibliográfia volt a következő lehetőség hogy Alvarezünk nyomára bukkanjunk. A szlovák könyvészet sem tud a mi példányunkról.

               Végül leszögezzük, Alvarez háromnyelvű nagyszombati grammatikája megvételével intézményünk régi és ritka könyveinek állományát igazi ritkasággal gazdagítottuk.                                                                              

ZUSAMMENFASSUNG

In der Stadtbibliothek Subotica gibt es 285 Tausend BÏcher.FÏnf Tausend davon gehÎren in die Reihe alter und seltener BÏcher.DaÞ die Bibliothek solche RaritÌten besitzt, ist der Verdienst zweier vorzÏglichen BÏcherfreunde in Subotica, Dr. Vince Zomborcsevics (1810-1900) und Izidor Milko (1855-1932). Es ist nicht lange her, daÞ diese Sammlung durch ein Hungaricum bereichert wurde – es ist das  Lateinisch-slowakisch-ungarische WÎrterbuch des portugiesischen Wissenschaftlers und Philologen Manuel Alvarez (1526-1582), ausgegeben im Jahre 1688 in Nagyszombat (heute Trnava). Diese Publikation ist bisher weder den ungarischen noch slowakischen Bibliographien bekannt.

[1] Nagyszombat ma Trnava (Szlovák Köztársaság)

 

 

Vass Géza, a szabadkai Műemlékvédelmi Intézet történésze

SZABADKA POLITIKAI ÉLETE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Dolgozatunk célja, hogy bemutassuk a város politikai életét a századfordulón. Nem törekszünk a társadalami, gazdasági és kultúrális összefüggések taglalására. A dolgozat főleg a politikai történelemet érinti. Időben a kiegyezéstől az 1902-ig terjedő időszakot öleli fel, egy bővebbre sikerült bevezetővel. Kiindulópontunk a kiegyezés, a politikai pluralizmus kezdetének dátuma, míg a zárópont az 1902-es év, Mamuzsits Lázár polgármester bukásának dátuma. A téma megfogalmazásában, számottevő irodalom hiányágban, főleg a szabadkai magyar sajtóban megjelent cikkekre támaszkodtunk. A szláv nyelvű újságok elemzését majd csak a jövő évre tervezem. A munka így csak a kutatási program első fázisának erdményeibe nyújt betekintést.
Az 1686-os évben, a teljesen lakatlan városba bevándoroló bunyevácok és szerbek összlétszámát pontosan nem ismerjük, így ebben a kérdésben csak feltevésekbe bocsájtkozhatunk. Azt azonban tudjuk, hogy a hatátáőrségben a katolikusok két, a görögkeleti vallásúak pedig egy századnyi katonát adtak. Ebből feltételezzük, hogy a két nép számaránya a településen is hasonló lehetett. A bunyevácok és szerbek a városban területileg egymástól elválasztva laktak. A katolikusok a várost kettéválasztó vízfolyástól nyugatra, míg a görögkeletiek ettől keletre építették fel lakhelyeiket. A tizennyolcadik század negyvenes éveiben a katonai közigazgatás megszüntetése után, a tömegesen érkező magyar lakosság beékelődött a két entitás közé, a Jaszi barának nevezett vizes terepre. Így alakult ki, még a két világháború után is emlegetett bunyevác-, magyar – és szerbvég.
A katonai közigazgatás felszámolása elkerülhetetlen folymat volt, de nem ment zökkenőmentesen. A bécsi udvar, hogy terveit könnyebben véghezvigye, először ügyesen szembeállította a szerb és bunyevác ,, granicsárokat,,. A jövendőbeli kamarai mezőváros vezetését a katolikusoknak ígérve, majd a tiszteknek többszáz holdas birtokokat kiutalva, megteremtett egy birtokos elitet, amely az elégedetlen közktonákat vissszatartotta a lázadástól. A város vezetéséből kiszorult szerbek egy része elhagyta a várost, és a megmaradt határőrvidekre telepedett át. Így a városban a politikai és gazdasági hatalom egyértelműen a birtokos bunyevác réteg kezébe került. Ez az állapot nem változott meg a szabad királyi városi rang elnyerése után sem.
II József uralkodása, és az azt követő napóleoni háborúk alatt, a város önkormányzata gyakorlatilag nem működhetett. A települést királyi biztosok irányították. A háború befejezése után, a tizenkilencedik század huszas éveiben, a reformkor beköszöntésével megpezsdül a politikai élet. A város fokozatosan visszanyeri széles önkormányzatát. A házipénztárba befolyó jövedelmek elosztásáért ádáz harcot folytattak a nagybirtokos bunyevác családok. Az érdekcsoportok nem a politikai arcvonalak szerint, hanem a családi kapcsolatok alapján igazodtak. A Mukicsok igyekeztek megtörni a Rudicsok, Antunvicsok és Parcseticsek hatalmát. A küzdelem 1842-ben a Mukicsok teljes elszigetelődésével fejeződött be.
Iványi, aki egyetlen publikált forrásunk erre az időszakra, nem a haladó és konzervatív erők küzdelmeként mutatja be az eseményeket, hanem mint a városi tanács feletti uralomért folyó harcot. Így nem tudjuk megállapítani, hogy az akkori politikai elitben volt-e ebben a kérdésben megoszlás. Az egyetlen utalás, amellyel Iványi valamelyest iránytűt ad a kezünkbe, az a tény, hogy Mukics Simont, a reformpárt lelkes országgyűlési szónokának nevezi.
A negyvenes évek elején, országos szinten kiéleződött a politikai harc, a reformpárt és a Bécsből támogatott kozervatívok között. A városban, az Antunovics József vezette városi tanács, kerülte a kockázatos politikai döntéseket. Ezért a kezdeményezést a fiatal értelmiségiek ragadták magukhoz. Különböző egyletekbe: Polgári kaszinó, Nemzeti kaszinó, Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat, Olvasó Kör… csoportosultak és itt terjesztették a Pozsonyból és Pestről érkező forradalmi eszméket. A vezéregyéniségek az egyetemi ifjúság soraiból kerültek ki, amely azonosult a magyar állameszmével és a forradalom céljaival. Közöttük ekkor még nincs nyoma a nemzetiségi alapon való megoszlásnak. Egy zászló alatt találjuk Zomborcsevics Ferencet, Czorda Bódogot, Karvázy Zsigmond, Spelletich Bódogot és a többieket.
A forradalom első napjaiban, Spelletich Bódog fiatal ügyvéd állt az események élére. A bunyevácok és a magyarok egyként sorakoznak fel Kossuth mögé és közösen lépnek fel a szerb felkelők ellen. Magában a városban is kiéleződnek az ellentétek, a túlhevült nemzeti láznak több szerb lakos is áldozatul esett.
A belső szakadás jelei a szabadságharc második évében jelentkeztek, amikor Spelletichet kormánybiztosnak nevezték ki Szabadka élére. A Kuluncsich István főbíró vezette városi tanács nyíltan szembeszállt a kormánybiztossal, úgy értékelve, hogy az túl nagy terheket ró a város lakosságára a forradalom érdekében. Ez a kérdés, akárcsak az egész 1848/49-es szabadságharc lefolyása, városunkban még nincs komolyan kimutatva. Így nem tudni, hogy ez a határozott ellenállás mögött a szabadkai gazdák érdekeit képviselő városi tanács forradalom iránti lelkesedésének apadása áll-e, vagy csak az önös érdekek védelme.
A forradalom leverése után, a magyar alkotmányt felfüggesztették. A város önkormányzata megszűnt, és területileg a Bécs alá rendelt Szerb vajdasághoz csatolták. A bunyevácok, a magyarokkal együtt, a forradalom leverését és a szabad királyi városi rang elvesztését megalázásként élték meg. Ezt bizonyítja az 1850-es összeírás is, amelyben az előzőkkel, és meg kell jegyezni a későbbi népszámlálásokkal szemben is, meglepően megnőtt a magyar lakosok aránya. Ezt csakis azzal lehet magyarázni, hogy a bunyevácok, a nyílt osztrák elnyomás éveiben, jobban magyarnak érezték magukat, mint azelőtt. Közben a tehetősebb családokból származó forradalmárok, jómódú szüleik pénzbeli áldozatainak és a későbbi amnesztiának köszönve, visszaszállingóztak városunkba, és lépésről-lépésre bekapcsolódtak a politikai életbe. Egymás után vállaltak tisztségeket a hatalomban. Így lett Czorda Bódogból a volt honvédtisztből már 1854-ben főjegyző, vagy Bíró Antalból, Kossuth egyik radikális hívéből, a hatvanas évek elejére főbíró.
A kiegyezés visszaállította az alkotmányos rendet Magyarországon, és szabad utat nyitott a parlamentáris demokráciának, vele együtt a tőkés fejlődésnek is. Ennek köszönve Szabadkán is megélénkült az élet.
Az 1867-es kiegyezéstől, a hetvenes évek második feléig, az újságok még igen rendszertelenül jelentek meg, ezért ennek az időszaknak a tárgyalásában, a sajtó mellett, főleg Iványi városmonográfiájára támaszkodunk.
Az osztrák elnyomás éveiben közelebb kerültek egymáshoz a magyarok és az itt élő kisebbségek. Azonban, ahogy közeledett a kiegyezés, megindul a politikai polarizáció. Az 1865-ös országgyűlési választásokon még nincsenek elkülönült politikai irányvonalak. Ezzel szemben, az 1867. májusában megtartott városi tisztújításon, már két kibékíthetetlen pártot találunk. A jobboldali ú.n. Deák párt, amely megelégedett a kiegyezésben foglaltakkal, és a baloldal, Tisza Kálmán hívei, akik Magyarország függetlenségét tűzték zászlajukra. A szabadkai jobboldal vezéregyéniségei: Lénárd Máté, Czorda Bódog, Hideg Árpád, Tarnai Károly és Váli Béla voltak, akiknél sokat nyomott a latban, hogy őket támogatták a Vojnitsok, a város leggazdagabb és legbefolyásosabb családja. Az ellentábor élén a Mukits család állt: Aurél, Ernő és János. A párt vezéregyéniségei között voltak: Szkenderovits János, Varga Károly és Elek, ifj. Vojnits Lukács Antalfi és Vojnits Enok, valamint Vermes Nándor, Trencsényi József, Csóvits Lőrinc és Vojnits Purcsár Gergely. Ebben a felosztásban nem nehéz felfedezni a szabadságharc előtti politikai arcvonalakat.
A Deák-pártot, Iványi szavai szerint a városi értelmiség és a polgárság támogatta, míg a függetlenségieket, a kis számú városi tisztviselőkar és a nép alsó osztálya. A szavazati joggal rendelkezők között többégben voltak a bunyevácok. Ennek ellenére nem léptek fel egységesen, megoszlottak országos politikai pártok között. Az elmagyarosodott értelmiség nagyobb része és a nagybirtokosok a jobboldalhoz csatlakozott. A választási joggal rendelkező kis- és középbirtokosok, akik a többi alföldi mezőváros parasztságához hasonlóan, elégedetlenek voltak a közlegelők felosztásában és az önkormányzat rendezésének kérdésében, a baloldali függetlenségieket támogatták. Mivel ekkor még az értelmiségi réteg igen vékony volt, egyértelmű, hogy a bunyevácság többsége, ami pártvezetők neveiből is kitűnik, a Mukits párt mellett állt ki. Ezt később megerősítést nyert az újságokban és magánál Iványinál is. Azonban ez nem volt elegendő a győzelemhez. A baloldal vereségének pontos okai még nincsenek feltárva, úgy tűnik, hogy a Vojnitsok állásfoglalása volt az, ami végül is döntően befolyásolta a voksolást. Így a választásokon a Deák-párt győzött, többséget szerezve az országgyűlésben, és a városi törvényhatóságban egyaránt.
A szerbek és a zsidók a város lakosságának, mint egy 4-4%-át tették ki a századfordulón. Külön politikai pártjaik nem voltak. Megoszlottak a jobb-és a balpárt között. Míg a szerbek, összlétszámuk fölött voltak reprezentálva a városi tisztviselői struktúrákban – ez a jelenség egész Magyarország területén ebben az időszakban szembeötlő – addig zsidók hiányoznak a városi hivatalokból és a politikai elitből egyaránt.
A szerb és a zsidó közösség belső politikai harca főleg a helyi egyházközösségben elfoglalt poziciókért, valamint a magasabb szintű vallási képviselőtestületekben elfoglalt helyekért folyt.
A kiegyezést követő években, a jobboldali Andrássy-kormány nem volt képes megküzdeni a felgyülemlett problémákkal, és ez miatt népszerűsége országszerte, és így Szabadkán is fokozatosan csökkent. Mukitsék ezt kitűnő érzékkel használták ki, és a vereség utáni apátia helyett ellentámadásba lendültek. Erőszakos fellépésüknek köszönve, az 1869-es országgyűlési képviselői választásokon mind a két választókerületben győzelmet arattak. Három év múlva a városi parlamentet is elhódították a jobboldaltól. Ennek köszönve 1872. áprilisában a polgármesteri széket Mukits János foglalhatta el.
A városok közigazgatásban jelentős hatalomeltolódás történt, amikor 1871-től bevezették a főispáni állást. A király, gyakorlatilag pedig a kormány által kinevezett főispánok ellenőrizték a törvényhatóság munkáját. Egyben a legfontosabb testületi szervek, a törvényhatósági bizottság, közigazgatási bizottság, kijelölő választmány elnökei is voltak. E bizottságok határozatai ellen felterjesztési joggal rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy a törvényhatóság addig nem hajthatta végre határozatait, amíg a megfelelő szakminiszter ezt jóvá nem hagyta. E mellett joguk volt fegyelmi eljárást elrendelni a városi tisztviselőkar bármely tagja ellen, beleértve a polgármestert is.
A hatalmon lévő Deák-párti kormány Mukits János legnagyobb ellenségét, Lénárd Mátét nevezte ki a város első főispánjának. Ez azonban nem volt kihatással a balpárt népszerűségére, és a 1872-es és 75-ös országgyűlési választásokon is egyértrelmű győzelmet aratott.
A Deák-párt befolyása, az egész országban 1875-re mélypontjára esett, ezért, hogy hatalmát mentse, egyesült a baloldali ellenzék, a mérsékelt Tisza Kálmán vezette szárnyával. Az új pártalakulat, Szabadelvű párt vagy idegen szóval Liberális párt néven működött tovább.
Szabadkán az egyesülés a két párt között nem történt meg. Mukits és szabadkai vezérkara elvetette a fővárosi pártközpont által szorgalmazott pártfúziót. Ellenzékben maradt a frissen alkult Szabadelvű párttal szemben, és nem csatlakozott egy országos ellenzéki párthoz sem. Városi szinten politizált tovább. A szabadkai Deák-pártiak ugyancsak nem egyeztek pártvezetőségük döntésével, Mukitshoz hasonlóan ők is elutasították az egyesülést. Míg Mukits János a polgármesteri székben ülve ügyesen össze tudta tartani pártját, addig a Deák-párt talajtvesztve felbomlott. A fúziónak köszönve a balpárt ellenzék nélkül maradt, és biztosan nyerte meg az 1878-as helyhatósági választásokat.
Az 1875-ös belpolitikai fordulat után, a magyar külpolitika a keleti kérdésre összpontosított. Magyarországnak nem felelt meg, hogy az Oszmán birodalom feldarabolása után, területét a balkáni szláv népek között osszák fel az Orosz birodalom patronátusa alatt. Ebből kifolyólag, az 1877-ben kezdődött orosz-török háborúban határozottan kiállt a Porta mellett, a szláv népek érdekeivel szemben. Országszerte, így Szabadkán is, gyűjtéseket rendeztek a törökök megsegítésére. Ez elégedettlenségre adott okot a szláv lakosság körében. Ezt tovább fokozta Bosznia 1878-as megszállása, az ott élő szláv népesség véleményének kikérése nélkül.
A Balkán–félszigeten való terjeszkedés szószólója a baloldali Függetlemségi párt volt. Ez miatt a nemzetiségek országszerte eltávolodtak a baloldaltól, és a liberális elveket valló Szabadelvű párthoz közeledtek.
A szűkös forrásokból arra lehet következtetni, hogy Szabadkán, a jobboldal felbomlása után, Mukitsék igyekeztek magukhoz édesgetni a magyar értelmiséget, ezért háttérbe szorították a bunyevác birtokos réteg érdekeit. A magyar értelmiség térnyerése és a népszerűtlen balkáni politika megtette hatását. A szavazóbázisát képező bunyevác birtokos réteg fokozatosan megvonta támogatását a baloldaltól.
A bunyevácok nemzeti ébredése 1865-ben, Antunovits János kalocsai címzetes püspök működésével kezdődött. Antunovits a szabadkai bunyevácok között is igyekezett híveket toborozni, de ez elmagyarosodott nemzettársai ellenállásába ütközött. A fiatalok közül, Sárcsevits Ambrus segítségélvel, sikerült is megnyernie néhányat az ügyének: Mamuzsit Ágostont, Mamuzsits Lázárt és Milodanovits Károlyt, de felvilágosító munkásságuk ekkor még komoly szervezeti formárt nem nyert.
Az ezernyolcszázhetvenes évek második felében teremtődnek meg a feltételek a továbblépéshez. Mamuzsits Ágoston és Lázár, Sárcsevits Ambrus ihletésére megszervezik a Bunyevác Kaszinót. Gromon Dezső, Szabadka szabadelvű főispánja mindent megtett a bunyevácok kezdeményezésének megakadályozására. Válaszul Mamuzsits Ágoston magához a miniszterelnökhöz fordult segítségért, és személyes meghallgatáson meggyőzte Tisza Kálmánt a bunyevácok lojalitásában a magyar állameszme iránt. A függetlenségpárti városi kormány ellen szervezkedő bunyevác mozgalomban Tisza meglátta a potenciális politikai szövetségest, és együttes fellépésre szólította fel Mamuzsits Ágostont, a Szabadelvű párt zászlaja alatt. Mamuzsits elfogadta az ajánlatot, és ezzel a bunyevác mozgalom szekerét a jobboldalhoz kötötte. Ellenszolgáltatásként a kormány megengedte a Bunyevác Kaszinó mőködését, igaz csak Pučka Kaszinó néven.
A fővárosból támogatva, az új városi ellenzék, 1879. szeptemberében átvette a Szabadkai Ellenőrt és pártlapot faragott belőle. A lap nyílt, kíméletlen támadást idított a városi hatóság ellen, ez mellett toleránsan lépett fel a nemzetiségi kérdésben. Ez 1879. decemberében és a következő év januárjában megtartott közgyűlési bizottsági tagok választásán, meghozta az első kézzelfogható gyümölcseit. A ,, Szabadkai Ellenőr ,, következőképpen számol be erről: ,, … csaknem örökös tagok a bizottságokból kiestek és pedig törvényes úton. A bunyevácság váltott pártot. Most ezért az ő hazaszeretetét teszik kétségessé… évekkel ezelőtt-amikor az érintettek politikailag nagyban győztek párttáboruk többségét ép a bunyevácok képezték,… a gyanúsítás nem igazságos és nem kell ebből nemzetiségi kérdést csinálni ,,.
Gromon főispánnál a nemzetiségek iránti kizárólagosság a pártérdek fölé kerekedett, nem tudta elfogadni a Tisza Kálmán diktálta új politikai irányvonalat. Ezt újságjában, a városi ellenzék a következőképpen pellengérezi ki: ,,Gromon Dezső főispán a múlt Közgyűlésen, úgy a kijelölő, mint a szavazatszedő bizottságba szélső balpárti egyéneket és egytől-egyik vérrokonokat nevezett ki. Szabadkán az (országos) ellenzéki, Budapesten pedig a kormánypártit játsza. Hol a morál ?,,
Tisza pártján belül nem türte a fegyelmezetlenséget. 1880. október 15-én leváltotta Gromont és helyébe a volt zentai polgármestert, Jankovits Aurélt ültette. Az új főispán mindent megtett a Szabadelvű párt győzelméért.
Az első komoly megméretettésre a két párt között az 1881. június 28-i parlamenti választásokon került sor. A Szabadelvű párt, hogy tömeges támogatottságát bizonyítsa, népgyűlést tartott. A Teleki téren ( a ferencesek előtti tér) ez alkalommal, több mint 10 000 embert jelent meg. A gyűlés elnökének Antunovits Mátét választották meg. A szónokok a párt vezető emberei: Mamuzsits Ágoston, Horváth Mór és Mamuzsits Lázár voltak. A két Mamuzsits magyarul és bunyevácul is szólt az összegyűltekhez. Kihangsúlyozták, hogy elfogadják a Szabadelvű párt programját, mivel Tisza Kálmán nem áll tőlük távol, és amikor még ellenzékben volt, mindketten pártjában kezdték politikai pályafutásukat, csak akkor távolodtak el tőle, amikor hatalomra jutott. Mamuzsits Lázár, mivel őt jelölték a országgyűlési képviselői állásra, külön kitért a bunyevácokat ért sérelmekre. Elvetette azokat a vádakat, amelyek szerint a bunyevácok pánszlávok és muszkák lennének, és ezzel egyben a haza árulói. Ezt bizonyítja, Mamuzsits szerint, az 1848-as forradalom is, amikor a magyarokkal együtt küzdöttek, és ő ezeknek a bunyevácoknak a leszármazottjának tartja magát.
-Amíg a lábam a földet éri magyar leszek – felkiáltással fejezte be beszédét.
A választásokon Mamuzsits Lázár – Varga Károly, Mukits Ernő pedig Horváth Mór felett győzedelmeskedett. Így a megmérettetés mindkét pártnak felemásra sikeredett.
Az 1883. december 20-i helyhatósági választásokon a jobbodal 48 képviselőjével szemben a baloldal 12 jelöltje került a városi parlamentbe . Ezzel a Szabadelvű párt a törvényhatósági bizottságban fölénybe került. A választási vereség után Mukits János kénytelen volt lemondani a polgármesteri székről, helyére Mamuzsits Lázár került. A Függetlenségi párt ezek után, ,,omlott kéveként esett szét,,.
A következő év májusában megtartott parlamenti választásokon a Mukits párt már nem is tud jelöltet állítani. A jobboldal Iváka Imrét és Horváth Mórt indította Vojnits Géza pártonkívüli és Farkas Zsigmond mérsékelt ellenzéki jelölttel szemben, és mindkét mandátumot megszerezte. Ezek után a város politikai színterén egyetlen szervezett politikai erő maradt, a Szabadelvű párt.
Az 1885-ös országgyűlési választások után azonban felszínre kerültek az ellentétek a győztes párton belül is. A párt magyar tagjaink nagyobb részét a bunyevác többségű jobboldalhoz, csak a Mukitsok megbuktatása kötötte. Miután ez megtörtént, a politikai szövetség célját vesztette. A párton belül kisebbségben maradt a Gálfy György, Sztoczek Károly és Jandek Mátyás nevével fémjelzett csoport, a Gálfy-párt, ahogy az újságok nevezték, szövetséget kínál Jankovits Aurél főispánnak, aki nem tudott közös nevezőre jutni a polgármesterrel és bunyevác környezetével. Az elleségeskedések a tisztviselői állások betöltése körül folytak. Mindketten saját rokonaikat részesítették volna előnyben.
A Szabadelvű párton belüli ellentétek 1885. őszén tárultak a széles nyilvánosság elé, amikor a párt lapjában egy éles hangú figyelmeztetés jelent meg a Szabadelvű párt homogén tagsága aláírással, amelyben figyelmeztetik azokat a szakadárokat ,,akik a pártban vannak de a rendet és jellemet nem becsülik… az ellentáborba keresik szövetségest…,, A közgyűlésben is láthatóvá váltak az ellentétek, amikor Jandek Mátyás, a főispán által kinevezett új levéltárnok, rámutatott a fogyasztási adó kezelésénél történő visszaélésekre. Mamuzsits Lázár a vádakat határozottan elvetette, és nyíltan felrótta a főispánnak, hogy saját pártjától elvált és besúgás alapján cselekszik, ebből aztán válság lesz és ,,ez miatt, majd valakinek távoznia kell,,.
Ezek után a Gálfy-párt a városi parlamentben átveszi az ellenzék szerepét és minden alkalmat kihasznál, hogy támadja a Mamuzsitsokat. A Sztoczek Károly szerkesztette Bácskai Ellenőr sorozatban hozza a cikkeket, melyekben magukat mint a szabadkai magyarság megmentőit tünteti fel, akik a mindent megtesznek a város elbunyevácosítása ellen. Mamuzsits Lázárt pánszlávnak, Starčević kebelbarátjának titulálja. A sajtótámadások másik része hivatali visszaélésekkel és korupcióval vádolja a polgármestert, így akarja megingatni a beléje vetett bizalmat.
Az 1886. december 9-i helyhatósági választásokon a Gálfy – párt meghasonlik önmagával és szövetségre lép a balodallal, amelyet Mukits János visszavonulása után Varga Károly, a párt volt országgyűlési képvielője igyekszik összefogni. Varga pártalakulatával, elődjéhez hasonlóan, egyetlen országos párthoz sem csatlakozik, egyszerűen Törvényhatósági ellenzéknek nevezi magát. “Polgárok Magyarok! Le a Mamuzsits – Antunovits szövetkezettel!” “A magyar érzelmű polgárság jelöltjeit jutassák győzelemre!” “Zsidók szavazzatok a magyarok mellett!” jelszavakkal lép fel a választásokon.
A magyarság hátrányos helyzetére és a Mamuzsitsok korumpáltságára épített választási hadjárat nem érte el célját. A december 9-i megméretettésen ismét a Mamuzsits- párt győzött. A Gálfy –Varga szövetség a nyolc választási kerületből csak az I. és VIII. körben kapott többséget. Meglepő az ellenzék veresége a VI. körben, az ú. n. magyarvégen, amely addig a baloldali ellenzék fészkének számított.
A vereség után az ellenzék a még ingadozó Jankovits főispánra támadt, mert szerintük nem akadályozta meg az ú. n. Mamuzsits-Antunovits szövetkezet térnyerését. A ,,Szabadság,, a baloldal lapja, a szemére veti, hogy támogatja a nyílt pánszláv eszméket valló polgármestert, ,,söt a pánszláv érzelmeket tápláló Pučka kaszinóban bunyevác beszédet tartott és öket ilyen nyelven dicsőitette,,.
Jankovits nem állt jobban a másik oldallal sem. Nyílt össztűzésbe került a polgármesterrel, amikor rokonát, Jankovits Kázmért megtette városi főügyésznek ifj. bajsai Vojnit Mátéval szemben, akit a Mamuzsits szemelt ki erre a posztra, hogy ezzel megnyerje pártjának a város legbefolyásosabb családját. Mamuzsits tiltakozásul híveivel kivonult a közgyűlésről, és ezzel teljessé tette a szakítást a főispánnal.
Miután Jankovits szakított a Mamuzsitsokkal, békejobbot kínált a Varga vezette, ú.n. törvényhatósági ellenzéknek, amely a csúfos választási vereség után, két kézzel kapott e lehetőség után. A kormánypárti főispán, most a Szabadelvű párt zászlaja alatt újjászervezte a törvényhatósági ellenzéket, amely belement ebbe a politikai salto mortaléba, csak azért, hogy a Mamuzsitsokat eltávolítsa a városházáról. Így két Szabadelvű párt lett a városban. Az egyiket Jankovits, a másikat a Mamuzsitsok vezették. A főispán és az ellenzék is, ezzel mindent egy lapra tett fel. Az ingadozó baloldaliak megnyerésére, az országgyűlési képviselői székbe Mukits Károlyt, a volt polgármester huszonéves fiát jelölték.
Jankovits nem kapott támogatást a fõvárosi pártközpontból, és ez miatt március 15-én kénytelen volt lemondani a főispánságról.
Jankovits utódjául Kállay Abert volt szegedi fõispánt nevezte ki a kormány. Az új fõispán beiktató beszédének fő gondolata a hazafiasság és a magyar állameszme tisztelete volt. Ezt a magyar többségű ellenzék sajtója a nemzetiségeknek szánt figyelmeztetésként fogta fel, és nagy reményeket kezdett fűzni az új főispánhoz. Követelte tőle, hogy akadályozza meg, ahogy a lap fogalmaz a ,, a röpiratokban és titkos társadalmi úton folyó izgatást a magyarság ellen,,. Majd tovább elemez: a magyarok műveltségben dominálnak és az értelmiség is kevés kivételével magyar. Az ipar és a kereskedelem is az ő kezükben van ugyan úgy, mint a közügyek vezetése. A bunyevácok vagyonilag dominálnak és csak a nemzetiségi kérdés teregetésével nyerték meg a tömegeket és lettek uralkodó elem. Szabadka szívében bunyevác város, csak magyar a máza – folytatja a lap- praktikus takaró ez, az ellenkező törekvésekre. Azonban mihelyt a bunyevácoknak nem lesz fejük, szét fognak széledni, -fejezi be gondolatmenetét.
Az nemzetiségi kérdést a Mamuzsitsok a Monarchián belül gondolták megoldani az 1868-as Nemzetiségi törvény keretein belül. Rajtuk kívül voltak eltökéltebb harcosok is, akik ezt a birodalmon kívül, orosz segítséggel látták megoldani. A ú.n. ruszofil vonal vezéregyénisége Vujits Tivadar volt, akit hírhedt délszláv érzelmű Starčević-nek titulált a magyar nyelvű sajtó. A szerb és bunyevác együttműködést a nemzetiségi vonalon többször is megkísérelték a városban, ez azonban 1918. nyaráig nem hozott jelentősebb eredményeket.
A parlamenti választásokat 1887. június 22-re írták ki. A jobb- és a baloldal is tisztában volt vele, hogy a győzelem kulcsa a bunyevácok kezében van. Ezért Mamuzsits Lázár kocsin bejárta a tanyákat, és házról házra buzdította a bunyevácokat, hogy ne lankadjanak, mert ,,kezünkben a gyeplő és az ostor is, most van a pillanat amikor nem szabad széthúzni,,. Agó röpiratot szerkeszt bunyevác nyelven, amelyben Mukits Károlyt igyekszik lejáratni a nemzettársai között : ,,Mukits bunyevác származású, de tiszta magyar aki eldobta nagyapja nyelvét. Pár napja még díszmagyarban vezette a választókat és most Mamuzsits Lázárt akarja megbuktatni, azt akit a bunyevácok választottak meg és együtt fõispánokat kergettek el városból,,.
A Szabadelvűpárt ismét Horváth Mórt és Ivánka Imrét jelölte. Az ellenjelöltek Mukits Károly, aki az ú.n. Mamuzsits-Antunovits ellenes párt és Törley Antal, aki a Mérsékelt ellenzék nevében lépett fel.
Mamuzsitsék két magyar nevű jelöltet indítottak, akik közül az egyik még fõvárosi is volt, Ivánka Imre, Tisza Kálmán egyik legközelebbi barátja. Emellett megszerezték a magyar érzelméről híres Kállay Albert fõispán támogatását is. Ez meggyőzte a budapesti pártközpontot, amely a továbbiakban nem kérdőjelezte meg lojalitásukat. Lázó és Ágó azonban tudták, hogy ez csak addig tart, amíg mind a két jelöltjüket célba tudják jutattni. Ezért nem válogattak a módszerekben.
Ivánka, 996:958 arányban jobbnak bizonyult Törleynél. Horváth Mór azonban csak Mamuzsits Ágoston választási elnök ,,hathatós segítségével,, győzött Mukits Károllyal szemben.
A választási csalás miatt felforrósodott a hangulat a városban. Az ellenzéki ,,Szabadság,, élt a lehetõséggel és mindent megtett, hogy tovább növelje a feszültséget. Sorra jelentek meg a cikkek, amelyek a bunyevácok térnyerésére figyelmeztettek: ,,a városháza bunyevác fészek lett, a rendőrlegénység magyarul nem tud és most a börtönbe is ilyenek kerülnek,, ,,Az iskolaszékben 30 tagja közül csak négy magyarajkú, három zsidó és két szerb mellett a többi bunjevác,, Igaz több helyen is verekedések voltak a két párt hívei között, de az összetűzések nem vettek nemzetiségi jelleget.
Kállay fõispán ügyesen igyekszik csillapítani a kedélyeket, fokozatosan kifogja a szelet az ellenzék vitorlájából és ügyesen a városfejlesztére tereli a figyelmet. A lendületet vesztett ellenzéki koalíció lassan felbomlik, valamikor a Szabadelvû pártból kivált Gálfy- pártra, Mérsékelt ellenzékre és a Szalay László vezette Függetlenségi pártra.
Az ellenzékre döntő csapással volt Mukits Károly 1888. eleji váratlan öngyilkossága. A fiatal ügyvéd haláláért a közvélemény a hataloméhes ellenzéki vezetőket okolta, akik eszközként használták fel a fiatalembert. A tragikus öngyilkosság nagy hatással volt az egész városra, egy csapásra lecsillapította még a legcsökönyösebb bajkeverőket is.
Az ellenzéki sikereként értelmezhető a Horváth Mór megválasztását megsemmisítő- és Mamuzsit Ágostont elmarasztaló bírósági ítélet, már nem tudta felrázni az ellenzéket. A pótválasztásokon, amelyek meglepő csendben folytatak le, az ellenzék nem tudott ismét egységesen fellépni. Újdonsült jelöltjük, Törley József, a szabadkai születésű, budapesti pezsgőgyáros, alul maradt a Horváth Mór helyett fellépõ, dr Antunovits József orvossal
(Antunovits Máté, a Szabadelvűpárt elnökének fia) szemben.
A Szabadelvű párt hatalma országos szinten először 1889. elején ingott meg, amikor a parlament elé terjesztette az új véderőtörvényjavaslat 25. paragrafusát. Ez szerint azok az egy éves önkéntesek, akik a német nyelvet nem bírják, a tartalékos tiszti vizsgát letenni – a tanulmányaikat megszakítva, még egy évet tartoznak szolgálni. Az ellenzék ezt a magyar nemzetérdek megtagadásának nyilvánította, és tüntetésekre szólította fel az egész országot.
A szabadkai ellenzéki pártok is csatlakoztak a mozgalomhoz. Mamuzsitsék tartották magukat a pártfegyelemhez, és közgyűlési határozatban támogatták a véderőjavaslatot . Az ellenzék a bunyevácokat a magyar nemzeti érdekek ismételt elárulásával vádolta. Az országgyûlés ugyan megszavazta a véderőtövényjavaslatot, de a benyújtójának, Tisza Kálmán miniszterelnöknek távoznia kellett, a kedélyek lecsillapítása érdekében. Ezzek után bizonyossá vált, hogy Mamuzsitsék mindent meg tudnak szavaztatni a közgyűlésen.
Az ellenzék ettől teljesen elbátortalanodott és a következő helyhatósági- és országgyûlési választásokat a jobboldal, csendben, nagyobb ellenállás nélkül nyerte meg.
Kállay főispán és a polgármester együttmûködése zökkenőmentes volt, ennek köszönve a város fejlődése felgyorsult. Az együttmûködés feltétele azonban a bunyevác kérdés háttérbeszorítása volt. A nemzetiségi kérdés elhanyagolását Mamuzsits Ágoston erélyesen ellenezte. Ágó mint ügyvéd működött, hivatalos funkciója nem volt, de köztudott tény volt, hogy ő a párt valódi vezére. A polgármester és a főispán szövetsége azonban veszélybe sodorta vezető pozicióját.
A nyílt kenyértörésre Ago és Lázó között 1892. nyarán került sor, az ú.n. Himnusz- ügy kapcsán. Mamuzsits Mátyás, a Szt. Teréz templom plébanosa, megtiltotta Kölcsey Himnuszának éneklését a templomban, mert állítólag protestáns dogmákat tartalmaz. A plébános lépése nagy vihart kavart városszerte. A kérdésben a városi tanács is kénytelen volt állást foglalni. A tanács határozati javaslatot nyújtott be a közgyûlésnek, amelyben az eset miatt sajnálatát fejezi ki, és a felsőbb egyházi szerveket kéri meg döntő bírának e kérdésben. A bunyevác törvényhatósági bizottsági tagok egyként sorakoztak fel a Mamuzsits Mátyás mögött. A polgármester a Pučka Kaszinóban megígérte, hogy megakadályozza a világi hatóságok beavatkozását az Egyház ügyeibe. Ennek ellenére, a határozati javaslatot a közgyûlés elé engedte, ahol a városi tanács javaslata nagy többséggel győzött. A bunyevác vonal veresége felháborította Ágót, mert legközelebbi szövetségesének árulását látta benne. Ágó a nyilvánosság előtt támadt a polgármesterre, magyarázatot követelve tőle. Szó szót követett, és a heves vita végül majdnem tetlegességbe fajult.
Az eset szakadást okozott a Szabadelvű pártban, Mamuzsits Ágostonhoz csatlakoztak Antunovits Máté, Kuluncsits Pál és Macskovits Titusz építész is. Az ,,új párt,, kíméletlen támadások sorozatát indította el a közgyűlésben a polgármester ellen. A ,,régi ellenzékből,, Miloszavljevits Milan és a ,,Szabadság ,, szerkesztője, Szalay László támogatta ebben őket.
1892. december végére városi képviselői választásokat írtak ki. Mamuzsits Ágoston kiválásához nagy reményeket fűző baloldali ellenzék, amelyet Mukits Simon, Varga Károly, Németh Mátyás és egy új név, Csillag Károly kiséreltek meg erre az alkalomra összefogni, csúfos vereséget szenvedett. Mind a nyolc körben a Szabadelvű párt listája győzött.
A következő évben az állam és az egyház szétválasztásának kérdése, az ú.n. egyházpolitikai törvény korbácsolta fel a kedélyeket. A szabadelvű kormány javaslata országszerte két táborra osztotta a társadalmat. Városunkban néhány baloldali értelmiségit kivéve, a városi képviselők zöme az egyház és az állam szétválasztása ellen állt ki. A polgármester, hogy a kényszerű állásfoglalást elkerülje, több hónapra nyaralni utazott.
A katolikus egyház, hogy érdekeit hathatósabban védhesse, a liberális és mind erősebb szocialista törekvésekkel szemben, a Néppárt cégere alatt, politikai pártot alapított. Az új pártalakulat élére Szabadkán Mamuzsits Mátyás a Szt. Teréz templom plébánosa került. A Katolikus Néppárt nyitott volt a nemzetiségi kérdés iránt, ezért a plébános támogtásra talált a Mamuzsits Ágoston vezette frakciónál, de a liberalizmustól félő baloldali konzervatívok vallásos részétől is. Ezzel megkezdődik az ellenzék Néppárt köré való szervezkedése.
Eleinte a polgármester nem mert nyíltan fellépni a Néppárt ellen, de mellette sem. Azonban a járdaügyben ellene foganatosított fegyelmi eljárás, és a szegedi bíróságon folyamatba lévő sajtóperek – amelyek kimenetele sokban függött a kormány kegyeiben lévő főispántól – mérlegelésre kényszerítették. Ennek eredményeként a kormánypárti politika mellett döntött.
A bunyevácok identitásának megtartása számára, legfontosabb az iskolakérdés volt. Szerették volna nyelvüket elfogadtatni az iskolákban. Az iskolaszék azonban ennek szilárdan ellenállt. Míg az iskolaszék elnökének helyét a Szabadelvűpárt hatalomra jutása óta Antunovits Máté töltötte be, addig a Szabadelvű párt szemszögéből nem is volt baj. Azonban lemondása után, 1894. Elején Mamuzsits Ágoston pályázta meg a megüresedett helyet. A polgármester nem engedhette át ezt a kulcspozíciót legnagyobb ellenfelének. Ágóval szemben saját emberét, ifj. Vojnits Mátét jelöltette. Az iskolaszéki szavazáson 35: 7 arányban Vojnits győzött. Ágót még az iskolaszék bunyevác tagjai sem támogatták.
Az iskolaszéki tagok állásfoglalása elővetítte Kuluncsits Pál beadványának sorsát, amelyben az 1868-as nemzetiségi törvényre támaszkodva, kérte a bunyevác nyelv bevezetését az népiskolákban. A javaslat 1896. elejei gyűlésen 19 : 8 arányban bukott meg.
Az erőviszonyok a hatalom és az ellenzék között nem változtak meg az év végi közigazgatási bizottsági választásokon sem. Itt is a polgármester maradt felül, a nyolc helyből ötöt híveivel tudott betölteni.
A Kállayt követő Vojnits István, 1895. nyarán távozott a főispáni székből, utódja Schmausz Endre lett, aki továbbra is határozottan kiállt Mamuzsits Lázár mellett.
A Néppárt nem tudott komolyabb tömegbázisra szert tenni. Az ellenzék többsége nem támogatta. Ezt bizonyították az 1895. őszén megtartott helyhatósági választások, amelyeken a Néppárt csak a harmadik körben nyert. A következő évi parlamenti megmérettetésen egyértelmű vereséget szenvedett.
A következő években közöny uralkodott a szabadkai politikai életben. A közgyűlésben az ellenzék teljesen háttérbe szorult, elmaradnak a parázs viták. Az újságoknak nincs miről írniuk.
A század utolsó évéig kellett várni, hogy a sajtó közölje az olyan régen várt hírt: ismét megalakult az ellenzék. A polgármester elleni szövetség vezéregyéniségei voltak: Mukits Simon, Kossuth Ferenc híve, a 48-as Függetleségpárt tagja, Bíró Károly, a Nemzeti párt szabadkai vezére és egyben a Gazdakör elnöke is, és Mamuzsits Ágoston, a volt liberális pártvezér, aki több év kihagyás után tért vissza a politikai porondra. Ide csatlakoztak a kisebb politikai pártok és csoportok is, mint a Kolo Mladeži, Néppárt, Gálfy –féle párt. Az egyetlen közös nevező, amely összetartotta őket : Mamuzsits Lázár megbuktatása volt.
Az ellenzéki tömörülés nem válogatott az eszközökben hogy célját elérje. A kíméletlen politikai hadjárat az 1901-es októberi választásokon meghozta első gyümölcseit: sikerült elragadni az egyik parlamenti mandátumot. Igaz, ifjabb Vojnits Sándor diadalmaskodott Bíró Károly felett, de a második kerületben Mukits Simon jobbnak bizonyult Vermes Bélánál, a szabadelvű párt jelöltjénél. Mukits győzelmét a Néppárt szavazatainak köszönhette, amely Vermes ellen fordult, mert az az Országgyűlésben az egyházpolitika törvények mellett szavazott. Ezzel megtört a jég. A feles győzelem is szárnyakat adott az újdonsült ellenzéknek.
Az év végi helyhatósági választásokon Bíróék tovább erősödtek a közgyűlésben. Képviselőik a fegyelmi eljárások sorozatát zúdították a polgármesterre. A siker azonban elmaradt, mert a képviselők zöme egyelőre még kitartott Mamuzsis Lázár mellett, aki továbbbra is Schmausz főispán korlátlan bizalmát élvezte. Szabadkán a polgármester és a főispán szövetsége egyelőre kikezdhetetlennek tűnt.
A századelőn jelentkező gazdasági válság megrendítette az ipart előnyben részesítő Szabadelvű párt több évtizedes egyeduralmát. A liberálisok hatalmuk megtartása érdekében, kénytelenek voltak koalícióra lépni a nagybirtokosok érdekeit képviselő ellenzéki Nemzeti párttal. Az új koalíciós partner nem elégedett meg a névleges szövetséggel, hanem támogatása fejében, több nagyobb magyarországi város polgármesteri székét is magának követelte, többek között Szabadkáét is. Ez a megállapodás pecsételte meg Mamuzsits Lázár sorsát is. Gullner Gyula Nemzeti párti politikus, aki még mint ellenzéki, összetűzésbe került Mamuzsitscsal, most belügyminiszteri államtitkár lett. Fegyelmi eljárást indított a szabadkai polgármester ellen, majd hivatali visszaélések miatt fölfüggesztette állásából. Ezzel szabad utat nyitott Bírónak a polgármesteri szék felé. A váltás csak a pogármesteri állásra vonatkozott, a városi vezetőség többi tagja, Tilinger Zoltán és Vojnits Gyula kivételével, a helyén maradt. Ezzel a bunyevác birtokosok nagyobb részének érdekei nem csorbultak. Az ellenzéki Nemzeti párt és a liberálisok fővárosi szövetsége, nem bontotta meg a polgármester megbukktatására alakított Bíró-Mukits koalíciót.
A megüresedett polgármesteri székre ketten pályáztak, Pertits Mihály, akit Mamuzsits Lázár hívei támogattak, és Bíró Károly, aki most ugyancsak a Szabadelvű párt színeiben indult, csak azon belül az agráriánus konzervatív vonal képviselőjeként. Bíró első számú szövetségese a volt ellenzéki harcostársa, Mukits Simon volt, aki biztosította számára az ellenzéki függetlenségiek szavazatait. Ennek fejében Bíró támogatást ígért Mukitsak, az országgyűlési képviselői jelöltségéhez..
Mamuzsits Mátyás plébános két évvel korábbi, és Mamuzsits Ágoston év eleji halálával, a szabadkai bunyevácság a visszavonult Mamuzsits Lázár mellett, egyszerre a három legbefolyásosabb egyénisége nélkül maradt. A karrierje végét járó Pertits Mihály, és a fiatal, a politikai pályán még tapasztalatlan értelmiséget tömörítő Kolo Mladeži szövetsége, nem tudta egyértelműen maga mellé állítani a bunyevác gazdákból álló szavazó gépezetet. Így az 1902-es év végén lefolyt polgármesteri választások Bíró Károly biztos győzelmét hozták 178:127 arányban.

 

ZUSAMMENFASSUNG

 

Aufgrund der in der Vergangenheit entstandenen Familientradition gab es in Subotica zwei politische Parteien. Die Resultaten des politischen Kampfes waren durch den bunjevacen Mehrheitsbeschluß abhängig. Eine solche Situation karakterisierte die politische Realität der Stadt Subotica bis zu der Vorkiegsperiode, wo die Nationalitätsfrage in den Vordergrund rücckte. Nur die Unvermeidlichkeit der Niederlage großer Mächte brachte die hiesigen Bunjevacen und Serben dazu mit Ungarn abzubrechen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oglasi